Arra például tök jók ezek a háromnapos munkaszüneti ünnepek, hogy időt
szakítsunk mindarra, amire a hétköznapok rohanásában sajnáljuk. Én
például végre érdemében áldoztam az ablakban állandóan idegesítően
burukkoló galamb becserkészésére és halálra rémítésére. Nem volt
könnyű, mert ezek mindenfelé látnak egyszerre, de emulálva a Jelekben
szereplő földönkívüliek hektikus mozgásvilágát és a háttérbeolvadási
képességét (ez utóbbit kifejezetten nehéz volt, mert rózsaszín melegítőben
karácsonyoztam, de mentális síkra tereltem a kihívást, ott pedig otthon
vagyok – úgy gondolkoztam, ha én elhiszem magamról, hogy láthatatlan
vagyok, akkor a galamb is elhiszi rólam) végül sikeresen
megközelítettem a madarat, és megkocogtattam a feje mellett az üveget.
Sajnos a hatás elmaradt a várttól, de ez a galamb sara, én megtettem
minden tőlem telhetőt.

Élelmezésügyileg amúgy olyan living on the edge jelleggel vettünk egy
csomag felvágottat meg két joghurtot meg kenyeret szombat reggel
(ignorance is bliss), aztán be is igazolódott az engem mostanában
leginkább foglalkoztató sejtés, miszerint mások azért főznek
karácsonykor, hogy nekem ne kelljen. Viszont a hűtőmet már nem
jégtelenítik mások karácsonykor sem, úgyhogy azt nekünk kellett, még
szerencse, hogy ez a háztartási teendők élvezetesebb kategóriájába
tartozik, mint minden olyasmi, aminek a keretében nagykéssel lehet
nekiesni valaminek. Időm nagy részét amúgy az új számitógépem által a
monitoron megjelenített letöltési csíkok bámulásával töltöttem (a
sávszélességről annyit, hogy időnként minden különösebb megbánás nélkül
megnézetlenül töröltem cédényi fájlokat közvetlenül a leérkezésük után,
csak mert időközben meggondoltam magam), de azért foglalkoztam a
fotóművészi referenciaanyagom kibővítésével is, például egyéni
meglátásról tanúskodó sorozatot készítettem arról, amikor a pasim
(minden különösebb indoklás nélkül) belebújt egy kartondobozba, amibe
egyikünk szerint sem kellett volna beleférnie.

Ennek köszönhetően most van egy képem egy bezárt dobozról, amit különösen kedvelek.

– Ezt olvasod most? – kérdezte.
– Aha.
– Höhö.
– Mi van?
– Csak elképzeltem, ahogy elmondjuk a barátainknak, hogy te a Nagy
Fermat-sejtést olvasod, én meg a Sztálingrádot, és szabadidőnkben
kézenfogva nézzük a számítógépet, amint az Mersenne-prímeket keres,
aztán bizonygatjuk, hogy ennek ellenére valahol mi is érdekes emberek
vagyunk.

Azért tegnap nem csak ez volt, hanem izgalmasabb részek is, például a
fürdőszobában próbálgattam az új fényképezőgépemet
(szülői ajándék
karácsonyra, na ezért nem vagyok én most idegbajos, és engedhetem meg
magamnak, hogy mélán rágcsáljam a teás citromkarikát a körülöttem tért
hódító őrület közepette, mert már minden kötelező ünnepieskedést
letudtam, mondjuk az a kérdés néha felmerül bennem, hogy vajon mit
fogunk enni a szünnapok alatt, de elhessegetem magamtól, elvégre van
még pár sör vészhelyzet esetére a hűtőben), szóval kipróbálgattam az
összes lehetőséget, majd gyanútlan környezetemre vetettem magam. A pasim a haját mossa*
munkacímű, nagy tehetségről árulkodó sorozat után csak a belső memória
elfogyta és a memory stick hiánya akadályozta meg a hasonlóan ígéretes
koncepciót felvető, a pasim borotválkozik és a pasim fogat mos c. folytatások megszületését, de ami késik, nem múlik.

* Featuring többek között az így nézel ki samponos fejjel 1-4. és az így nézel ki fekve a kádban 1-3. szekvenciákat.

Az meg milyen már, hogy a Sambhala Tibet Központban Bácsfi Diána tart
rendszeresen előadást?
Megmondom, milyen: kábé mintha Ted Bundy üres óráiban
segélyvonal-szolgálatot teljesítene. Mert a hobbiját leszámítva ő is
egy kedves, empatikus, jófejű srác volt.

A rendszergazdával már napok óta tart ez az ajándékozás/nem ajándékozás
vitánk, konkrétan kedd éjjel óta, amikor mamusszal és pamut
fürdőköpennyel álcázva – egyéb alkalmakkor szimpatikus – megjelenésemet
rohangáltam vele fel és alá a tároló és a kommuna között (hajlok arra
egyébként, hogy előbb-utóbb a ház összes lakóhelyiségét mi fogjuk
birtokba venni, már csak 98 maradt a 101-ből), és a szekrény- illetve
kanapéhely méricskélése közben mintegy társalgás jelleggel szóba hoztam
azt, hogy valakinek most találtam volna tutijó ajándékot, ha lennénk
olyan viszonyban, hogy ajándékot kéne venni, mire a rendszergazda
rámförmedt, hogy én ne legyek senkivel olyan viszonyban, mert
karácsonykor ajándékozni gáz. Namármost én értem, hogy ez valahol
emelkedettebb hozzáállás annál, hogy karácsonykor ajándékozni kötelező,
de én már erről a lóoldalról is egyensúlyi helyzetbe lendültem, ahol
fenntartom magamnak a jogot, hogy az év bármelyik napján, beleértve a
karácsonyt is, bárkit megajándékozzak, ha úri kedvem úgy tartja. Mert,
kérdem én, ha július 9-én képes vagyok szeretteimet kedves, ámbár nem
feltétlenül szükséges dolgokkal meglepni, akkor miért pont december
24-én fogjam vissza magam? Úgyis csak akkor veszek bárkinek bármit, ha
valami olyasmi jön szembe, nem kényszerből, akkor meg már hadd legyek
úgy kúl, hogy nem mintegy oda sem figyelve, állampolgári jogon, na.

Álláspontom támadhatatlanságáról a rendszergazdát egyelőre nem sikerült
meggyőzni, de lehet, hogy nagyon gonosz leszek és Lindt csokit veszek
neki karácsonyra, és attól kognitív disszonancia lép majd fel az ő
fejében, integer divided by zero, és meg se fog tudni szólalni. Gyűjtöm
ezeket a pillanatokat.

Ma reggel egyébként a főnököm megkérdezte, hogy is vagyok, mintha érző
lelke lenne, én elérzékenyülve feleltem, hogy egész jól, mire azt
válaszolta, hogy lám, de jó, hogy muszáj bejárnom, biztos a
munkaterápia gyógyított meg. Majd kicsit elgondolkozva hozzátette, hogy
ezért is szereti a köztünk lévő hierarchikus viszonyt, mert ilyenkor
nem küldhetem el az anyjába. A köztünk lévő hierarchikus viszonyba az
viszont belefér, hogy ilyenkor lekezelően nézzek, kár, hogy mostanában
a megszégyenítő szellemi magasabbrendűség és erkölcsi tartás helyett az
az üzenet tükröződik az arcomon, hogy valaki törölgesse meg a
kivörösödött nózimat.

A titkárnő meg, hát, talán halad, de messze van még az ideálistól. Azt
ugyan nem várom tőle, hogy egyhamar elsajátítsa azt a munkastílust,
amit én az Equillibrumból átvett gun-kata* elemeit az itteni
feltételekre adaptálva alakítottam ki, de vannak dolgok, amikre én
érzékeny vagyok, mint például az, ha valaki 35 megszámozott borítékot
úgy rak sorba, hogy kikeresi az 1-est, majd kikeresi a 2-est, stb –
ennél bármilyen algoritmus
hamarabb hoz eredményt. És ráadásul tegnap reggeltől este túlóráig
sikerült elszórakoznia azzal, hogy nyolc ajándékcsomagot becsomagoljon
és megcímezzen, eközben kétszer szaladt ki pár órára azért, hogy újabb
csomagolóanyagokat szerezzen.

Ugyanakkor, amikor az előbb a Bea azzal a felkiáltással, hogy most már
tudja, miért nem mennek nála a cédék, kirohant az ajtón, szangvinikusan
megjegyezte (a titkárnő), hogy ha most nem jön vissza, akkor ő egész
éjjel nem fog tudni aludni, úgyhogy úgy döntöttem, fejlődőképes, csak
most még abban a szakaszban vagyunk, amikor az ifjú padavan az istennek
nem képes még eltörni a deszkákat kézéllel, a mester meg morog vele. De
türelemmel leszek, és akkor sem kiabálok majd, ha megint a rossz
oldalra rakja a bögréket.

* The gun katas: through analysis of thousands of recorded gunfights, the
Cleric has determined that the geometric distribution of antagonists in
any gun battle is a statistically predictable element. The gun kata
treats the gun as a total weapon, each fluid position representing a
maximum kill zone, inflicting maximum damage on the maximum number of
opponents while keeping the defender clear of the statistically
traditional trajectories of return fire. By the rote mastery of this
art, your firing efficiency will rise by no less than 120%. The
difference of a 63% increase to lethal proficiency makes the master of
the gun katas an adversary not to be taken lightly.

A balrog meg megvette a The Chronicles of Riddick – Dark Fury c. animációs animációt. Peter Chung aláírásával. A TESCO-ban.

Meg azt is mondta, hogy a csaja szerint a piccsblekk uncsi, a sötétség
krónikája viszont elég nézhető. Ez semmilyen álmoskönyv szerint nem
jelent jót.

Amúgy a szörcsögős szakaszból átléptem a hörgősbe, a pasim meg
átmenetileg visszaesett, majd a táplálkozási (vagy a
gyógyszerfogyasztási, ez nem tisztázott) görbéjének függvényében megint
felszáguldott a bioritmusa, vagy mije, mindenesetre viháncolt,
rajzfilmállat-hangokat produkált, és mesélt nekem történeteket. A
múltkor egyébként kérdeztem tőle, hogy vannak-e olyan hegymászós
sztorik is, amik nem arról szólnak, hogy valaki évekig megfagyva lóg egy
falon, amíg le nem lövi onnan egy mesterlövész, vagy meghal mentés
közben, vagy elégetik az összes tiszta ruháját kegyeletből, mire törött
lábbal visszavonszolja magát a táborba, hanem arról, hogy emberek
felmennek, körülnéznek, lejönnek, örülnek. Azt mondta, nincsenek, és
tegnap elmesélte az arcamputációs történetet is. Azt is mondta, hogy
próbál nekem kedvet csinálni (gondolom azért hangsúlyozta, hogy
észrevegyem). Meg azt is mondta, hogy nagy veszélyben volt a
plüsspatkány délután, mert erős késztetés érzett, hogy megölje, lenyúzza
a bőrét, és kikészítse ilyen kandalló előtti kiterítősnek, de aztán
mégsem. Én meg mondtam, hogy ahhoz vegyünk inkább egy eleve döglött
plüsspatkányt. Aztán áttértünk a Mersenne-prímekre, de szerintem
akkor már aludtam.

Lehet, hogy le kéne állnia az Advilról.

Hétfőn csokoládézóban nem voltam, tegnap meg végül kiderült, hogy nem
is spanyol étterembe nem megyek, hanem japánba. Senki nem mondhatja,
hogy egyhangú az életem.

Tegnap elvitt a balrog sárkányt venni. Éjfél után pedig a
rendszergazdával fejben átrendeztük az egész lakást, hogy elférjen a
számítógépem.

Lehet, hogy egy kicsit még lázas vagyok.

– Ez nagyon szörnyű volt – mondtam megkönnyebbülve.
– Az.
– Ne csináljunk ilyet többet.
– Szerintem se.
– Úgy értem, én nem gondoltam volna, hogy valaha is olyasmit csinálunk
az ágyban, amire azt mondom, hogy ezt inkább ne, de ez most olyan volt.
– Jó, értem, nem fogok többet én feküdni a jobb oldalon.

Kétségkívül megtaláltam a világ leggusztustalanabb gumicukrát. Úgy néz
ki, mint a penészes véraláfutás, és olyan a szaga, mint a tavalyi
gyümölcstermésnek az emésztőben. Az íze is. Ott volt egész vasárnap
kinyitva az asztalon, és nem fogyott el, pedig náthás vagyok, nem
csoda, hogy nem merik átlátszó zacskóban forgalomba bocsátani.

Az szörnyetegnek neve pedig vala Haribo Creamy Dreams Fruchtgummi mit Joghurt und Fruchtsaften.

Szóval az úgy történt, hogy én lebetegedtem péntekre, úgyhogy azt
terveztem, a szombatot ágyban töltöm a céges buliig. Viszont péntek
este f7 körül kiderült, hogy egyrészt meg kell küzdenem a hétvégén egy
hordozható dvd-vel is, másrészt a sors, a fátum és a távhő szolgáltatóm
úgy döntött, hogy nem lesz nekem izzó radiátor és melegség a
folyóvízben, ezért a szombati dolgozás előtt elmentem a mcdonaldsba
átfűlni. A Blahához akartam, de nálam volt a káoszos könyv, úgyhogy
kicsit fentmaradtam a metrószerelvényen, de nem baj, az Örsnél is van
meki. Meg IKEA. És innentől kezdve nem volt megállás a lejtőn, és ha
már lúd, úgy döntöttem, nemzetközi napokat fogunk tartani, és vettem
svéd sütit, meg skót (hegylakós) vajaskekszet, meg japán rizsropit, meg
magyar marcipánt, meg német gumicukrot (itt egy kicsit elszaladt velem
a ló, de erről a Rotschild tehet, ahol van mindenféle, cseresznyés meg
sütis meg kávés meg ez a gusztustalan), aztán véletlenül bementem az
antikváriumba (véletlenül mind az ötbe bementem), de erről most nem
akarok beszélni, túl élénken élnek még bennem az utamat követő
pusztulás nyomainak képei.

Viszont volt bioboltozás is, ahol kaptam cápaporc-kivonatot a másik
betegnek az ízületeire. Aztán elolvastam a termékleírását, és abban
olyasmi volt, hogy a cápák tök energikusak, meg minden, úgyhogy ha
cápát eszünk, akkor az felboostolja az immunrendszert, meg jó az
ízületekre és úgy mellékesen a rákra is. Mondjuk tényleg nem láttam még
reumás cápát, viszont ha például belőlem enne valaki, attól nem
feltétlenül lenne jobb a helyesírása, úgyhogy biztos ami biztos,
felhívtam a rendszergazdát, mint minden tudás forrását,* és
megkérdeztem, hogy hogy is van ez a dolog, és akkor a rendszergazda
elmagyarázta nekem, leereszkedve az én szintemre, hogy az úgy van, hogy
nem minden cápa energikus, hanem csak minden ötödik, mi viszont a
többit nem látjuk. És akkor én visszakérdeztem, hogy honnan tud ilyen
pontos statisztikai adatokat, és ő meg az érdeklődésemtől felbátorodva
ihletet kapott (én meg nem mertem beleszólni, mert múltkor is az volt a
baja, hogy soha nem adok neki promptot), és a saját hangjától
megittasulva nagyon érzékletesen előadta, hogy a cápaporcot nem ám az
energikus példányoktól szerzik, mert azokat nehéz elkapni, hanem a
beteg, gyenge, lusta cápáktól, akik a barlangokban heverésznek, és elég
fejbevágni őket, és akkor maguktól felúsznak a felszínre és felfelé
fordítják a hasukat.

Ezzel együtt a másik beteg tegnap pár perc alatt meggyógyult, és
szerintem ez nem lehet véletlen egybeesés. Én meg kaptam tőlem
hólyaghurut cseppeket, de persze amikor humánkísérletet akarnék
folytatni, akkor sehol egy húgyúti fertőzés, felül viszont úgy
szörcsögök, hogy hétvégén összekevertek az olajsütővel.

Mindenesetre a biobolt (ja, meg a dvd-k) után egyenesen hazamentem, és
elhatároztam, hogy keresek valami új, olcsóbb hobbit a fogyasztói
függés helyett. Mondjuk ráállok a kemény drogokra.

* Erről a tulajdonságáról akkor győződtem meg végképp,
amikor a szőrtelenítő krémek ügyében kértem tőle poénból tájékoztatást,
és tudott ajánlani szakirodalmat, aminek tartalmát össze is foglalta
pár mondatban, annak ellenére, hogy ő nem él ilyesmivel. Állítólag.

Azt mondják az előbb a Discoveryn, hogy az élet sok mindenből táplálkozhat, például a nap hőjéből a felszínen, vagy a geometrikus hőből a tengerek mélyén. Aha, amikor felizzanak ott lent a dodekaéderek.

Egyébként meg marhára bír idegesíteni, amikor azt mondják, hogy az élet víz alapú, ahelyett, hogy azt mondanák, hogy a földi típusú élet víz alapú. Szerencsére van elég Whiskas reklám a műsorok között ahhoz, hogy lenyugodjak.

A Bea összezöldezte a kezét az előbb a címkékkel. De kalandként, illetve jellempróbaként fogja fel a dolgot.

Hát az van, hogy a titkárnő ma bánatos volt, mert kapott egy
felelősségteljes feladatot (az ajándék borok megrendelése), és a címke
rajta ultragagyi lett, és a zacskójukba meg alig férnek bele, pedig nem
ez volt a kérés. És akkor mondtam neki, hogy ne ríjon, megoldjuk, és
így történt, hogy ebédidőmben cseszekedhettem az excel
etikettformátumaival, pedig ezer más dolgom volt, de végül is lett
ultramegakúl céges címke, örvendezés. Ennek köszönhetően vállalatunk
dolgozói most 250 borosüvegen ragasztgathatják át a cetliket, az én
szimpatikus ötleteimről társalogva közben. De legalább a főnököm
homlokát nem redőzi a bú ránca tovább, bár attól is befelhősödött egy
kicsit, amikor váratlanul tájékoztattam, mintegy társalgást
kezdeményezve, hogy emberi váladékokat nem szabad a postán feladni
(another useless fact), de aztán kicsit felvidítottam azzal, hogy
Drosophilia muslincát viszont igen.

És közben beteg is vagyok, már nem csak empátiából, mint tegnap, hanem
tényleg fáj a torkom, meg a tüdőm is, amikor lélegzem, és nincs itt mit
ennem, és egyáltalán.

– Azért vigyázok arra, hogy csak olyat írjak, amiről azért van valami fogalmam – mondta Felelősségteljesen.
– Úgy érted, csak olyan szavakat raksz bele, aminek ismered a jelentését?
– …aminek ismerem a helyesírását.

A legújabb, a tegnapi naphoz köthető beszerzések egyébként:

1. Békás gumicukor (Haribo Quaxi) – ahhoz képest, hogy nem úgy néz ki,
mint amit bármikor, bármilyen körülmények között a számba akarnék venni
(nem ronda, egyszerűen csak nincs élelmiszer-jellege), meglepően finom.
Gumicukoríze van.

2. Leírhatatlan gumicukor (Haribo Pico Balla)
– tematikusan
fogyasztható, három szegmensből álló édesség, ebből a keret+átló rész
(ami finom kézmunkával lefejthető) állaga legjobban talán a taiwani,
fényáteresztő radírgumiéra hasonlít, míg a két félteke (állagra és ízre
is) inkább kicsiny kezekben felmelegedett és elmaszatolódott gyurmát
idéz. Botrányosan ehetetlen, de nem érdekel, nekem mind kell.

3. 2005-ös világatlasz.

4. A káoszos könyv (nem Caldwell és mágusok, hanem Gleick és fraktálok).

5. Bret Easton Ellis: Holdpark – állítólag az Amerikai pszicho
folytatása Batemannel (az idősebbik testvérrel), de az elején nagyon az
író kezd el beszélni, majd meglátjuk – mondjuk eddig úgyis a Vonzás
szabályai meg az Informátorok volt a jobbik vonulat, a vámpírokkal meg
az etióp viccekkel.

Szóval nem olcsó dolog moziba járni.

Meg utána beszélgettünk is, lefelé haladva gyalog a MOM Parktól a
Batthyányig, a visszatérő téma valamiért itt az én életkorom volt.

Kezdtük azokkal a dolgokkal, amik körül az életünk forog, vagyis a
blogjaink statisztikai helyezésével. Egyrészt csúnya helyekre kívántuk
a statgépet, ami ébreszti itt a vágyat és a küzdőszellemet (bár nemtom,
a version mit rinyál, az ő egyik blogja folyamatosan az első oldalon
van, meg még a freeblog főoldalon is kinn volt, míg az enyém a
harmadikon stagnál), másrészt v mondott nekem trükköket és tippeket a
statisztikám javításához, mint például

1. írjak bele népszerű keresőszavakat, mint például hot, teen, sex,
naked,
pussy. Én viszont rangomon alulinak találom a népszerű keresőszavakkal
(mint például a hot, teen, sex, naked, pussy) való visszaélést.

2. Dobjam a pasimat (itt egy kicsit eltöprengtem, szoroztam, kivontam,
majd azt feleltem neki, hogy a pasim valahol azért fontosabb, mint a
blogom), vagy legalább írjak arról, hogy én minden éjjel máshol alszom.
Ezt, úgy érzem, meg is tehetem, ráadásul még csak túloznom sem kell,
mert hétfő este Szilasligeten aludtam, kedd este
Budaörsön, tegnap este otthon, közben időnként a munkahelyemen is. És
most remélem,
megugrik vagy százhúsz százalékkal az olvasottság. Ha nem, akkor
esetleg bepróbálkozom még további izgi részletekkel az alvószoknimról.

3. Foglaljak egyértelműen állást a windows vs linux hitvitában. Izé.

4. Tegyek hatványozottan rasszista hangvételű kijelentéseket. Ehhez
viszont azt hiszem, túlságosan elnéző és előítéletmentes vagyok;
abszolút nem nézem le az alacsonyabbrendű fajokat.

Végül annyiban maradtunk, hogy az is szép dolog, hogy benne vagyok a
randektívben. Meg abban is maradtunk, hogy az merjen megjegyzést tenni
a blogom kinézetére, aki csinál nekem szebbet. Meg megbeszéltük, hogy
kinőttük a depressziót, de még a balrog is, ami aztán igazán botrányos,
meg rátértünk a koromra, ami a version szerint szintén az, és
megpróbált meggyőzni, hogy igenis, be fogok pánikolni harmincöt évesen,
és férjhez akarok menni, és olyan meggyőző volt, hogy majdnem
bepánikoltam így huszonhét évesen is, aztán inkább elővettem a lézerkardomat és lekaszaboltam jobbik eszem, és kivontam magam a mentális hatása alól, meg adtam neki gumicukrot.

Megnéztük ám tegnap a versionnel a gorillás flmet, amúgy – kicsit
elcsúszott – világpremier jelleggel is, ugyanakkor sajnos magyar
szinkronnal. A version – gondolom nem véletlenül – csak akkor mondta
meg, hogy ez három óra lesz, amikor már mentek a reklámok, és én
halványan azért eltűnődtem, hogy biztosan akarok-e három órán keresztül
egy óriási majmot bámulni, de akkor már egyrészt mindegy volt, másrészt
a majmon kívül voltak a filmben (1) zombik, (2) dinoszauruszok, (3)
óriási rovarok (4) óriási, fogas férgek. A legdurvább a rovaros rész
volt, ott nekem is megállt a békás gumicukor a számban, és a version is
megjegyezte film után, hogy mindketten láttunk ugyan egy csomó horrort,
meg szeretjük is őket, de azért a rovarok egy kicsit erősek voltak. A
cselekmény egyébként ott kulminálódott (számomra), ahol a King Kong, a
női asszony, és két vagy három T-Rex próbálták kinyírni egymást
liánokon himbálózva, burleszkes elemekkel tarkítva mozgáskultúrájukat.
Szeretem, ha valaki nem fél túlzásba vinni a szürreális nüanszokat. A
film utolsó félóráját viszont két percbe sűríthették volna, az csak
arról szólt, hogy a majom fájdalmasan néz, és közben lövik.

Naomi Watts tényleg helyes, bár nekem a Mulholland Drive-ban jobban
bejött, ott is inkább a vége felé, kisírt arccal, durcásan. Viszont azt
az emblematikus mondatot, amit beleerőltettek ebbe is, hogy a szépség
ölte meg a szörnyeteget, nem a repülők, na azt a felelősség
lelkiismeretlen elhárításának tartom, vagy legalább több Dawkinst
olvashattak volna a szövegírók, mindenesetre nincs mindennek értelme,
ami jól hangzik.

Ez egyre rondább. Asszem, ideje dolgozni.

Megcsináltattam vele is a tesztet, neki az jött ki, hogy you’re
just like Freddie Krueger from A Nightmare on Elm Street. You’re a
funny person, but a little on the morbid side. You’re that person in
your group of friends, who always has a funny joke about AIDS or
cancer. You’re a cold, heartless bastard.

Szép pár vagyunk.