És tegnap végre rendesen kisütött a nap, amitől én rögtön átváltottam a
mániás szakaszba, és miközben antik kék és terrakotta színűre festettem
a kis fiókos izé
összes fiókját, melyeket a fiúm szegelt össze az ő
kezével (a monoton, egyhangú tevékenységek különböző válfajait
preferáljuk), megalkottam magamban az időutazási elméletem eddigi
legcsiszoltabb változatát*.

Szóval az nem ám úgy van, hogy csak oda vagyunk gombostűzve az idő
szövedékébe, és elvben ide-oda ugrálhatnánk rajta kedvünk szerint, ha
értenénk a módját, hanem az idő mintegy anyagában mintás velünk. Ha úgy
fogjuk fel, mint negyedik dimenziót, akkor az egy olyan kivetülés,
aminek egyszerre csak egy szeletének vagyunk tudatában (persze
valamennyire “emlékszünk” a múltra is, meg extrapolálhatjuk a jövőt is,
a távolsággal exponenciálisan csökkenő pontossági valószínűséggel),
ugyanakkor folyamatos időutazáson veszünk részt, ahogy telik. Ezt kb
ahhoz lehetne hasonlítani (redukálva a dimenziókat), mintha
folyamatosan változna, hogy most éppen két talpszelet vagyunk, vagy
máj, epe és némi belsőség, stb, de soha nem lehetnénk egyszerre az
egész. Tehát az időutazás egyetlen módja az lenne, ha kedvünk szerint
tudnánk változtatni, hogy most éppen az ötéves énünk vagyunk (abban a
korban, abban a környezetben), vagy az ötvenéves, és egyszerre lennénk
tudatában az egésznek. És a születésünk előtti, vagy a halálunk utáni
időszakokhoz természetesen hozzá nem tudnánk nyúlni, mert az olyan
lenne, mintha teszem azt, a bal tüdőm azt mondaná, hogy ő most egy
ideig Timbuktuban szeretne létezni, nélkülem.

Ez persze elég predesztinációsan hangzik (én nem hiszek az eleve
elrendelésben, viszont tudom, hogy működik (és erre előbb-utóbb a
kvantumosok is rá fognak jönni, sajnos én mindig megelőzöm a koromat),
bár nem tetszik az ötlet), viszont rengeteg párhuzamos idő-dimenzió
létezik valószínűleg (mint ahogy pl rengeteg párhuzamos x tengelyt is
fel lehet rajzolni), ezeket nevezik az advanced fizikusok és a Star
Trek rajongók párhuzamos univerzumoknak.

Lényeg, ami lényeg, amíg tart a lendületem, bele szándékozom tanulni a
párhuzamos univerzumok közötti átjárás művészetébe, vagy legalább
megpróbálok dolgokat emelgetni, anélkül, hogy hozzájuk érnék, végső
esetben átfestek még egy fiókos baszt, ezúttal inverz színekkel.

* Ebben valószínűleg az is inspirált, hogy a hétvégén
már harmadszor néztük/hallgattuk végig a Buffy musicalt, a fiúm ezúttal
úgy pozícionálta entestét és a notebookot, hogy én nagyjából a kettő
közé essek ott az ebédlő kövén fetrengve a festékek között. Nem szeret
túlságosan szem elől veszíteni.

Tegnap késő délután oka kerekedvén elkezdtem mesélni* a fiúmnak az
emberiséget, az én szemszögemből, mármint hogy hogy állok hozzá. Mivel
nem szeretem túlbonyolítani az ilyesmit, mondtam, hogy igazából két
részre szoktam osztani az embereket, az egyik rész az, akikkel szóba
állok, mondhatni, beszélgetni szoktam, meg ilyenek. A másik pedig…
– …aki csodál téged – fejezte be a mondatot helyettem.

Szeretem, hogy ismer.

* Nem mintha nagyon magyarázni kéne neki engem, tök
simán olvas a gondolataimban, és most nem olyan gondolatokról beszélek,
hogy “hmm, lassan ideje volna ebédelni”, hanem olyanokról, mint hogy
“hmm, egy föld alatti házban lehetne ilyen ablakkeretbe rakott
lcd-képernyőket rakni a falra, és ha minden nap más lemez lenne betéve,
akkor minden nap más bolygón lehetne élni, és amikor gyerekek jönnek,
akkor be lehetne vetni a szörnyek-az-ablaknál-szimatolnak felvételt,
mert ők még tudják értékelni az ilyesmit, és különben is gonoszak
vagyunk”, szóval ezt is simán kitalálta, nekem csak annyi verbális
kontribúcióval kellett hozzájárulnom, hogy “…és amikor gyerekek”.
Tőle egész megszokott dolog már az a megjegyzés, hogy ja, ezt te gondoltad.

Azt mondja meg nekem valaki, hogy

– indiszkrét dolog-e valaki horoszkópját olvasni? És ha nem hiszek benne?
– Miért csak ó-ba csücsörített szájjal tudok szempillát festeni?
– Mi a viszketés?
+1: Miért ír mostanában, amikor nekem is lenne róla közlendőm, de így mégsem, mindenki a wiwről?

Meg ilyenek.

Egyébként most a Johnny and the Bomb-ot olvasom Pratchettől, ez egy
háromrészes sorozat utolsó kötete (azért ezzel kezdtem, mert az első
rész még nincs meg, a másodikkal meg csak nem indíthatok, az olyan
össze-vissza lenne).

“Now, Bigmac…Bigmac was
good. He was good at Maths. Sort of. It made the teachers wild. You
could show Bigmac some sort of horrible equation and he’d say ‘x=2.75’
and he’d be right. But he never knew why. ‘It’s just what it is,’ he’d say. And that was no good.
Knowing the answers wasn’t what Maths was about. Maths was about
showing how you worked them out, even if you got them wrong. Bigmac was
also a skinhead. Bigmac and Bazza and Skazz were the last three
skinheads in Blackbury. At least, the last three who weren’t someone’s
dad. And he had LOVE and HAT on his knuckles, but only in Biro
becausewhen he’d gone to get tattoed he fainted. And he bred tropical
fish.”

– De ugye ez nem jelenti azt, hogy tárgyként kezelsz? – kérdeztem,
miután felkapott, letett, eligazgatta a tagjaimat, majd kicsit
leporolgatott.
– Jé, beszél! – pillantott rám csodálkozva.

Tegnap azért egy kicsit meglepődtem, amikor a saját pasim (akinek,
ugye, szerződésünk szerint nincsen más dolga velem kapcsolatban,
minthogy csodáljon engem, hol némán, hol szavakba öntve) azt mondta
nekem kedvesen és a kezemet szorongatva, hogy én olyan kis butus
vagyok. Te jó ég, gondoltam magamban (konkrétan ezt, bár gondolhattam
volna a heideggeri filozófiára is, vagy legalább rádiócsillagászatra,
szóval reakciómmal mintegy bizonyítottam az állítását), azt az utolsó
postot talán mégsem kellett volna, abból valószínűleg felvilágosodott,
és arra következtetett, hogy valami végtelenül mély intellektuális
szakadék tátong közöttünk, aminek a másik partjáról azért még megpróbál
átkiabálni, hátha, de ebből az következik, hogy egyre kevesebbet fog
velem beszélgetni, és valószínűleg hamarosan elhagy egy
intellektuálisabb óvodásért, és én magamra maradok egy halom
plüssállattal, meg a Pratchettekkel. Aztán arra gondoltam (ugyanis nem
tudok általában túl sokáig egy témára koncentrálni), hogy a Johnny and
the Bombban vajon úgy oldják-e meg az időutazást

A Marks & Spencerben és egyéb nagyhírű intézményekben tett
kutatóútjaim során azt szűrtem le, hogy a jelenlegi barna-rózsaszín után
a
sötétlila szándékozik tért hódítani. Necces. Asszem, maradok a mostani
óvodás-plüssállatos kordbársony-csíkos térdzokni vonalnál. Szeretem, ha
az elmeállapotom tükröződik az öltözködésemben, már csak a velem
szemben támasztott túlzott elvárások elkerülése érdekében is.

(Ha már ruhák meg minden, tegnap azért durván Algernonos leépülésem
tanúja lehettem: maradt anyag a vadul narancsszínű szoknyából is, meg
az esőáztatta acélkék nadrágból is, és csak azért nem varrtam a
nyuszinak méretarányosan hasonlókat, mert nem voltam biztos abban, hogy
fiú avagy leány. Igazából csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor
reggel a hetes buszon azért még mindig megképzettek előttem a jó öreg,
lángszóróval és láncfűrésszel kapcsolatos vízióim.)

Pár nappal ezelőtt nagyon szőrmentén, mintegy társalgás jelleggel
mondtam olyan szavakat a titkárnőnek, hogy határozottság, meg
önállóság, meg sarkára állás. Ma Tarzan megkérdezte tőlünk, hogy
jött-e a T-mobiltól ilyen lapozhatós naptár, mert az tök jó, a nemleges
válasz viszont nem váltott ki belőle különösebb (látható) érzelmi
reakciót. Annál inkább a titkárnőből. Az előbb azon kaptam, hogy a
T-mobilos üzletköntőnktől reprezentációs ajándékot követel, mert hogy
az nekünk jár. Az üzletkötő gyáván könyörgött az életéért, amit egy
üveg sakk-készlet ígéretével próbált megváltani.

Szörnyeteget neveltem.

A Zandi a távollétemet kihasználva rendet rakott az asztalomon. Még a pohárnyomokat is letörölte. Ez vért kíván.

Tegnap újratanultam a kötést, a simát is, meg a fordítottat is. Húsz
sorral kb négy centit haladtam. Tegnap még az ambícióim közé tartozott,
hogy megkössek egy sálat. Ma az tartozik az ambícióim közé, hogy
megkössem a világ legrövidebb sálát.

Azért szeretném, ha a hossza legalább a szélességével vetekedne.

Áttekintettem az elmúlt évet a napokban (na meg sokat bambultam csak
úgy is a semmibe, szerencsére pókerarcomon soha nem látszik, hogy éppen
mi zajlik bennem), és arra a következtetésre jutottam, hogy a
kívánságokkal márpedig vigyázni kell nekem, mert mindig teljesülnek.

Tavaly szilveszterkor például kiosontam a tánctérből, ahol a klubtagok
és a salsa-táncosok vegyültek artikulálatlan csomókba, a ruhatárba,
ahol is leültem a kabátok alá gunnyasztani, és azt kívántam, amit
minden tizenhét éves, hogy jöjjön az életembe valami felkavaró és
izgalmas és kalandos, és akkor megjelent a Titi, egyik kezében egy
Ballantine’s-es üveget lobogtatva, másikkal eközben dartsot dobálgatva
a fejem fölött tíz centivel függeszkedő céltáblába, és akkor én végül
valahogy szerelmet vallottam neki (mint általában mindenkinek, ha két
korty pezsgőt iszom), tehát románc is volt, de végül jó vége lett, mert egyszer sem talált el
(a lámer).

Aztán azt szerettem volna, hogy jöjjön valaki az életembe, aki van
annyira felkavaró, mint a Titi, csak mondjuk fiúban, és elvei vannak,
meg minden. És akkor jött a fiú, akinek elvei voltak, leginkább velem
és a perifériáimmal kapcsolatosak (ez jól is jött, mert rám a
legádázabb ellenségeim sem foghatnák rám, hogy elveim lennének,
leszámítva talán pár, étkezéssel kapcsolatos sarkalatos pozíciót,
mint például hogy Thou Shall Not Eat Fish), minek következtében
gyakorta kellett piruló fülekkel végighallgatnom a barátaim
erkölcstelen életmódjáról szóló elítélő szózatokat, illetve az én
szemem másra vetése lehetőségének megelőzésére szolgáló
példabeszédeket. Szerencsére attól nem tartották vissza a fiút az
elvei, hogy elhagyja a feleségét és időközben megszületett gyermekét,
sajnos attól sem, hogy beújítson mellém mindenféle futó kalandokat,
szerencsére ezekről csak kapcsolatunk végeztével szereztem tudomást
(illetve konkrétan ettől lett igazán végezte a kapcsolatunknak). Elvei
közé tartozott még hogy ha problémája van velem (mondjuk mert elhányta
a kulcsát, vagy mert túl buborékos az üdítője, vagy egyszerűen csak
ideje van már egy újabb problémának), az rajtunk kívül senkire nem
tartozik; hihetetlen tehetsége volt ahhoz, hogy az egyik pillanatban
még válogatott sértéseket sziszegjen felém, és arckifejezése tükrözze a
világ összes fájdalmát és meg nem értettségét, a másik pillanatban
viszont vidám, anekdotikus történetekkel szórakoztassa közös
ismerőseinket, és vicceskedve ugrasson engem, amiért olyan szótlan
vagyok.

Meg volt egy olyan kívánságom is, hogy elköltözni, amihez jól jött
volna egy rendszeres kereset; két nap múlva meghallgatáson voltam, egy
hét múlva már Izolda bájos, de pihent lelket kívánó csacsogását
hallgattam az irodában, két hét múlva el voltam költözve (asszem, nem
vagyok az a halasztgatós típus). Ezen kívánságok következtében semennyi
időm nem maradt a körmeim festegetésére, szerencsére vágy sincs bennem,
bár eszköz és alapanyag adott (szerintem nekem van a legnagyobb
körömlakkgyűjteményem a telepen, csak kék színűből például négy
különbözőt is találtam a minap).

És aztán volt egy jól eltalált kívánságom is, amit a balrognak
fogalmaztam meg valamelyik nyári hajnali négykor, amikor egyik kezemben
Jagermeisterrel, a másikban cigivel felhívtam a konyhaablakból, hogy
macskákról és zen-koanokról beszélgessünk (a fiú már megint linkelt
valamit, én meg megint nem akartam szembesíteni, mert az egy
mindkettőnk számára megalázó és stílustalan párbeszédhez vezetett
volna, ez pedig megengedhetetlen az én életem forgatókönyvében; én úgy
kezelem a stresszhelyzeteket, hogy alkohol, cigi, balrog, zen-koanok,
konyhaablak), és akkor megfogalmaztam neki, hogy igazából mit is
akarok, és ennek (vagy a polcos óhajnak) köszönhetően nekem már két hónapja
új időszámítás van, és a dolgok a helyükön, olyan mindennapos
boldogság, amikor éjszaka is süt a nap, és az jó, és ilyen kéne hogy
legyen mindenkinek minden kiválasztottnak, homlokán a csillaggal.

Persze azért nem mondhatom, hogy tökéletes az életem, de most például
csak két és fél percig kellett koncentrálnom, hogy valaki idejöjjön és
a lámpa lekapcsolttá tétessen anélkül, hogy nekem ezért fel kelljen
állni.

Végül csak hajnali háromig néztünk Lostokat (este hétkor kezdtük), és utána az utolsó három órányit felvettük videóra, hogy majd ma este. Izgalmas az életünk. Ráadásul a könyvemben is fokozódik a helyzet, a kétszázadik oldal felé “Gödel rémálma véres valósággá változott”, mivel tényleg találtak a számelméletben bebizonyíthatatlan tételeket.

Most néztünk meg 6 részt a Lostból. A terv az, hogy megnézünk még nyolcat.

Amúgy meg a kedvenc bloggereim azt csinálják, hogy vagy abbahagyják, vagy meghalnak, és akkor én szomorú vagyok.

A maradék légyszi kapja össze magát és vigyázzon nagyon.

Amúgy pedig nincs semmi, evések, fetrengések, időnként csatlakoztatva lett egy-egy újabb villanyos eszköz a többihez, meg felkerült a falra egy-egy újabb fogas, olyankor én a megfelelő szögben néztem áhítatos és csodálattal teli tekintettel felfelé. Egyelőre még nem veszekedtünk, de egy borúsabb jövő képét vetítette elő, hogy a pasim, hát hmm, szóval hiába is szépítem a dolgot, szexuálisan zsarol engem.

Az úgy volt, hogy tegnap fejfájásra ébredtem, és ezt szóvá is tettem, mire ő megkérdezte – akkor még úgy tűnt, mintha lenne lelke, meg ilyesmi -, hogy gyakran van-e ilyen. Az igazsághoz híven azt feleltem neki, hogy csak olyankor, amikor már három hónapja nem vettem ki az egy hónapos szavatosságú kontaktlencsét. És akkor elkezdődött a folyamat, aminek során nem sikerült kompromisszumot teremteni kontaktlencse témában (ő ragaszkodott hozzá, hogy cseréljek, én meg ragaszkodtam a lencséhez, szimpla gyávaságból, ilyenkor már mindig attól félek, hogy hozzá van ragadva a szivárványhártyámhoz, és reménykedem benne, hogy éjszaka az ufók vagy mittomén titokban kicserélik), és a meggyőzésemre bevetett szép szavaktól egészen durva dolgokig fajultunk; a helyzet ma este kumulálódott, amikor kilibegtem törölközőben a fürdőszobából, és akkor rákezdte megint, hogy kontaktlencse, és én végigdobtam magam az ágyon, meg bújtam, meg időnként lecsúszott rólam a törölköző, de ő hajthatatlan volt, és egyszer csak elhagyta a száját a mondat, hogy márpedig ő hozzám nem nyúl, amíg ki nem cserélem.

Mindkettőnk nagy szerencséje, hogy én nem vagyok egy jellem.

A most olvasott könyvemből eddig a kedvenc mondatom pedig az, hogy “a matematika nagy szerencséjére a múlt század végére bebizonyították, hogy minden valós szám vagy pozitív, vagy negatív, vagy nulla”.

Mondjuk tavaly szeptemberben én is elég sok időt fordítottam arra, hogy bebizonyítsam, miszerint -1+1=0, de én az extra kreditért csináltam.

Úgy kétszáz éve a férfiírók még nem nagyon bíztak abban, hogy a nőket
komolyabban érdekelnék a tudományosabb kérdések, vagy egyáltalán bármi
a gyermeknevelésen, öltözködési kérdéseken vagy a nyünnyögésen kívül,
viszont úgy vélték, hogy a nyünnyögős részhez jól jöhet, ha járatosak a
világ újabb dolgaiban, ezért születtek olyan művek, mint pld. Francesco
Algarotti Sir Isaac Newton filozófiája, hölgyeknek elmagyarázva
című kötete, amiben Newton felfedezéseit egy márkinő és a partnere
párbeszédébe beleágyazva magyarázza el, mintegy. Amikor például
felvilágosítják, hogy a gravitációs vonzás négyzetesen arányos a
távolsággal, arra a márkinő így reflektál: “Nem
szabadulhatok attól a gondolattól […], hogy a helyek közötti
távolságnak ez a négyzetes aránya […] a szerelemben is megfogyelhető.
Nyolcnapos távollét után a szerelmem hatvannégyszerte kisebb lánggal
ég, mint az első napon“.

Képek rólunk:

– Miről fogunk mi majd veszekedni, amikor majd veszekedni fogunk? – kérdeztem, mivel komolyan foglalkoztatott a probléma.
– Amiről csak szeretnél, drágám.
– Szeretsz, mi?
– Mmmm. Igazából azt szeretem benned, hogy még mindig nem küldtél el.
– Hát, amikor az első randink több mint 30 óráig tartott, akkor már sejthetted, hogy van bennem kitartás és tűrőképesség.
– És amikor az első szeretkezésünk is több mint 30 órán keresztül
tartott, akkor te is sejthetted, hogy bennem is van kitartás meg
tűrőképesség.
– De nagy a szája valakinek.
– Megjegyezném, nem csak a szája.

Ma hajnalban meg álmomban bebizonyítottam, hogy miért értelmetlen a
lokalista hozzáállás a neurobiológia terén, úgyhogy most meg is írom a
kartársnak, akivel erről vitatkozunk már egy fél éve (ez a vita a
temetőben csúcsosodott, ott már mindig a hátam mögé is néztem, mielőtt
túl közel merészkedtem volna valamelyik sírgödörhöz).