Hát van új biciklim, és most meghalok. Ma dél körül elmentem vele a
Szilágyi Erzsébet fasortól Aquincumig (először természetesen a fiúmmal
próbáltam ki, mivel – mint már említettem – biztonsági játékos vagyok,
például az új, eddig ismeretlen csokikat és egyéb élelmiszereket is
vele kóstoltatom

Úgy tűnik egyébként, lassan végetér a rémálomos időszak (általában
február végére lehet tenni), ma pl mielőtt felébredtem, valami fiú
voltam (álmaimban simán ide-oda váltok a karakterek között), és
teljesen meghatódtam, hogy a csajom miniszoknyát vesz fel a kedvemért.

Settenkedve lopakodó az élet értelme – ütötte be valaki a google-be.

Mekkora igazság is már ez.

Lesz egyébként idén tábor praecox, és megkérdezték, hogy van-e kedvem
segíteni szervezni (most nagyzolok, igazából nem kérdeztek semmit,
kijelentették, hogy segítek szervezni). Tegnap felhívott a
rendszergazda, hogy akár lehetnék én is a kommunikációs felelős a dologban,
merthogy nekem van stílusom és kompromisszumkész természetem, és az jól
jön. A kompromisszumkészség jegyében rögtön meg is írtam a táboros
listára, hogy megbeszélés céljára nekem csak a hétfő vagy a szerda jó,
sőt, csak a szerda (a mondat közben jutott eszembe az Angel és már nem
volt kedvem visszamenni törölni).

Egyébként én általában vonzódom az ilyen dolgokhoz, amikor az ember
bármifajta kompenzáció vagy hála reménye nélkül rengeteget szaladgálhat
egy jó célért, például tavaly egész évben, két mozin keresztül (év
végére a másodikból is kirúgtak minket) szerveztem a szombati
filmnézéseket. Ebben két jó dolog is volt, az egyik, hogy egy teremnyi
mit sem sejtő emberrel megnézethettem a Battle Royale-t (az utolsó
pillanatig sem gyanítottak semmit, pedig megírtam a szüzsé lájtos
verzióját a listára), a másik meg hogy próbára tehettem szervező- és
rábeszélőképességemet. A legnagyobb sikerem az volt, amikor a tavaszi
rügyek pattanása idejében először is rábeszéltem több mint 14 embert,
hogy részvételükkel tegyék rentábilissé az aktuális mozizást, mert a
Kék bársonyt mindenképp látniuk kell, majd a helyszínen – miután
eszembe jutott, hogy én már kétszer láttam a Kék bársonyt, ráadásul nem
is szeretem igazán – ezek közül jópárat (körbe volt ülve az asztal)
sikerült rábeszélnem arra, hogy mégse üljenek be az előadásra, hanem
sörözzenek kint velem.

Na ma is valami ilyet kéne csinálni, mozi helyett sörözést. Van már két
fél jelentkezőm rá (egyelőre a mozira). Az egyik sajnos nem iszik, de
ezt csak egy új, az eddigieknél is komolyabb kihívásnak és bizonyítási
lehetőségnek tekintem.

Természetesen azt is hozzátettem, hogy igazából semmi kifogásom nincs a
rosszindulat, gonoszság és kegyetlenség ellen. Már csak a
félreértések elkerülése végett is.

Tegnap voltunk Mongólia előadáson, ami jó volt, legalábbis, miután elkezdődött, ami soká történt. Diaképek voltak és történetek, úgy tűnik, ami a hegymászós sztorikban az arccal a hóban fekvés, az Mongóliában a defekt (vagyis olyasmi, ami rendszeresen, mondjuk napjában többször megtörténik, mintegy az eseményeket tagolandó), legalábbis a képek nagyjából 60%-ának ismertetése azzal kezdődött, hogy és itt is éppen defektet kaptunk. Úgy tűnik, hogy Mongóliában ismerik a mobiltelefon és a közút koncepcióját, az aszfaltét, a térképolvasásét és a változatos táplálkozásét viszont nem, de például sassal vadásznak farkasra (ezt koincidentálisan a fiúm is megemlítette pár nappal ezelőtt, ő szokott engem reggelente ilyen váratlan információkkal szórakoztatni, miközben munkába visz, ma reggel például a tőzsdézésről beszélgetett), továbbá ugyanolyan fatalizmussal állnak az élet dolgaihoz, mint az oroszok, és ott is tök normális, ha például a sofőr nem tud vezetni, vagy a tolmács nem beszél nyelveket. A folyamatosan csöpögő hűtővízről nem is beszélve. Ezek a dolgok bennem komoly nosztalgiát ébresztettek, mert én kábé Moszkvában nőttem fel, és nekem hiányzik az olyasmi, mint hogy a tejboltban délután csak gyufát és a Gorod Geroj kitűző-sorozat darabjait lehet kapni, de estig nyitva van, meg hogy a szállodai szoba ajtaját csak a gyezsurnaja tudja kinyitni egy kenyérszeletelő késsel, és a buddhista templomok is szimpatikusak voltak, egészen emberközeliek, úgyhogy mondtam is a fiúmnak, hogy teljesen kedvem támadt Mongóliába menni. A fiúm meg azt mondta, hogy én komoly pontokat adok hozzá a távoli-ázsiai terveihez, egyrészt mert szeretek autózni, másrészt mert beszélek oroszul, szóval tök praktikus vagyok. És szerintem is tök praktikus vagyok utazáshoz, sokkal praktikusabb, mint például gyermekneveléshez lennék, mert ha ez utóbbi témában az eddig rámbízott élőlényeket (leginkább növények) vesszük referenciának, akkor simán képes lennék például egy hétig nem etetni azt a gyereket, utána viszont lelkiismeretfurdalástól gyötörten megpróbálnék egy hétnyi kaját lenyomni a torkán. Vagy összetörném. Vagy megenné a macska. Na de a lényeg az, hogy nem vagyok például nyafogós, meg hasmenéses, meg pánikolós, úgyhogy ma letöltöttem pár mongóliai útleírást, aztán majd átolvasgatom őket, aztán majd meglátjuk.

Én igazából utálom ezt az egész ruha- és cipővásárlás dolgot, baromi
sok időt elvisz, a legnagyobb részét hiába, és közben végig hülye zenék
szólnak üvöltve és torzítva. Tavaly például tökre megörültem, amikor a
Terranova bevezette ezt a világos homokszínű felső dolgot, vettem is
összesen kilenc darab majdnem
egyformát, az aktuális pasim le is hordott jól, de hát ő amúgy is
minden alkalmat megragadott arra, hogy hétköznapi életünket drámává
nemesítse, én meg mit csináljak, ha egyszer az áll jól és azt szeretem
és így legalább egyszerre moshatom őket, stb. Na de hogy kilyukadjunk
ott, ahol szándékoztam, most már muszáj beszerezni valami normális
(emelt sarkú!!) zárt cipőt, úgyhogy elmentünk tegnap cipőboltba, ahol
találtam is egyet, ami tetszett, meg méretben is jó volt, mondtam is az
eladónak, hogy nekem ez kell, ebben a méretben, mert nekem ez tetszik.
Az eladó meg visszakérdezett, látván az eltökéltségemet, hogy ez álmaim
netovábbja-e, amire én azt feleltem – mivel rövid gondolkodás után arra
jutottam, fontosabb az őszinteség az egy rózsaszín, ámde hazug illúzió
életben tartásánál – hogy az én álmaim netovábbja az egy emelt sarkú,
fekete bőrcipő, lekerekített orral, de most ez tetszik, és az eladó
akkor ránézett a kiválasztottra, ami sötétbarna volt rózsaszín
csíkokkal és lapos sarokkal, lévén sportlábbeli, és megértően
bólogatott.

Meg a múltkor otthonfelejtettem az összes rúzsomat,
úgyhogy egész nap nem volt arcom (délre általában amúgy is lekopik, de
reggel azért szükségem van a megerősítésre), úgyhogy vettem a fiúmhoz
egy ugyanolyan rúzs-szempillaspirál-szemceruza kombót, mint az otthoni,
elvégre megírta már rég, még a fogkefehurcolós időkben, hogy tartsak
nála dolgokat. Tudja ő, hogy a nők így szokták kijelölni a területüket,
tette hozzá, mivel nem híve a felesleges udvariaskodásnak, de így
legalább nincsenek félreértések.

Egyébként meg muszáj
megemlíteni a Kircinek azt az utánozhatatlan női ösztönét, ahogy a
cipőboltban rögtön odasétált a nekem tetsző cipőhöz, és rámutatott, a
parfümboltba meg bevágtatott, aztán megállt egy ponton, közölte, hogy ő
nem tudja, hogy miért pont ott állt meg, majd az orrom alá nyomott egy
tesztcsíkot a legközelebbi illattal, és bár utána még vagy húszat
végigszagoltunk, akkor is az volt az
illat, amit ugyan nem vásároltam meg, mert úgy gondoltam, ennyi pénz
kiszórását ki kell érdemelnem, de legfeljebb elgáncsolok majd valami
szaladgáló kisgyereket. Az én női ösztöneim például kimerülnek abban,
hogy ha meglátok egy világos homokszínű pólót, akkor azt megveszem.

Az egyik dolog, ami miatt én nem boldogulok a nőkkel, az a korlátlan
képességük (és hajlamuk) a megbocsátásra. Az ember azt hiszi, minden
rendben van, jól érezzük magunkat, és akkor egyszer csak kijelentik
síri hangon, mint derült égből a villám, hogy ha nehezen is, de
megbocsátják, hogy villamossal járok, és azért sem haragszanak, hogy
margaréták vannak a zoknimon (a megemlített példák pusztán
illusztrációk). Rengeteg nőtől hallottam már azt hogy ők elfogadnak
engem olyannak, amilyen vagyok, anélkül, hogy ez egyáltalán, kérdés
vagy vágy szintjén felmerült volna bennem.

A másik dolog a nőkkel az érzelmi jelleg, ami szerintem egyszerűen nem
kulturált dolog, de legalábbis én nem tudok mit kezdeni vele, azon
kívül, hogy pánikba esem tőle. Tökre tudom például értékelni, ha valaki
nem sír előttem. Az ilyesmiért nagyon hálás vagyok.

Na, a Kirci például olyan, akit azért szeretek, mert belőle hiányoznak
ezek, pedig ő a saját állítása szerint egy szenvedélyes oroszlán. – És
akkor felmentem a köcsög Z-hez, hogy elvigyem tőle a cuccaimat –
magyarázta nekem tegnap kedvesen mosolyogva – és a hajkefém tele volt
hosszú, szőke női hajszálakkal, úgyhogy odasétáltam az ablakhoz, és
kihajítottam rajta. Mert én egy szenvedélyes oroszlán vagyok – vonta le
a konklúziót, ugyanazzal a mosollyal.

– Szólhattál volna, hogy itt jobbra kell fordulni – korholt a fiúm
kedvesen. – Tudhatnád, hogy ha ronda nagy vasdarabokról beszélek, akkor
extázisba esem, és ösztönösen hazafelé indulok.

A színház előtt – nem titkolt büszkeséggel – kijelentettem, hogy én még
soha nem voltam színházban senki olyannal, aki ilyen alkalmakra is
melegítőfelsőt vesz fel. A fiúm is kijelentette, hogy ő még soha nem
volt olyan színházban, ahol lettek volna székek, majd azt is
tisztáztuk, hogy ami van rajta, az nem melegítőfelső, mert van benne
piros, viszont csalódottságomat látva azzal vigasztalt, hogy biztos
olyannal sem voltam még színházban, aki olajfoltos, neonzöld
bakancsfűzőt és mountain climbing feliratú pólót viselt volna.

Később visszatértünk erre a székek a színházban témakörre, és mint
kiderült, a fiúm szerint az a színház, ami hiperrealista, panelben
játszódik, és az ember kellemetlenül érzi magát tőle. Mondtam neki,
hogy nekem, ugye, ilyen volt például a gyermekkorom, de még akkor is
kitartott amellett, hogy az nem kulturális élmény, amitől a néző nem
érzi magát egy kicsit megalázva (pedig igyekeztem, és olyan darabra
vittem, ahol mind a 6-7 szerepet két pasas játszotta, és a
homoszexualitás jelentette a megoldást a problémákra), és akkor
referáltam a görényes előadásra, hogy lássa, hogy nekem is volt már
részem kultúrában, és megkérdeztem, hogy az játszik-e, amikor például
valakit otthagy a csaja, hogy szobára menjen az antennaszerelővel, aki
aztán végül is nem hajlandó őt megdugni, mire a fiúm azt reagálta, hogy
az a csaj problémája, és azzal ő nem tud azonosulni, tehát megalázva
sem érzi magát. De a pasas, kérdeztem, akit megcsaltak? Hát de végül is
nem csalták meg, felelte a fiúm, a konkrét gondolkodású, majd elvitt
biciklizős utakat nézni.

Csináltam magamnak tejszínhabos kakaót. Ki lehet jönni a betonbunkerekből.

Abszolut fengsui. – írta a fiúm kérdésemre, hogy milyen alapelvek szerint pakolászott az irodában. – Vajon mit irnak, milyen szogben erdemes elhelyezni egymashoz kepest a kulonbozo mikrohullamu savszuroket?

Velem meg az van, hogy reggel felvettem az XS-es kék nadrágomat, ami
ruganyos anyagból lévén egész nyáron jó volt rám, és örömmel
konstatáltam, hogy tök jól leszorítja a deréktáji hájaimat. Ezzel
szemben a deréktáj alatti és deréktáj feletti hájaimat egyáltalán nem
szorítja le, mi több, éles demarkációs vonalat képez közöttük, ami
kihangsúlyoz és hurkásít, és egy általános problémás territóriumból
kettő konkrétat csinál, ennek a helyzetnek a következménye a másik
nadrág, és a könnyű ebéd. Nagyon
könnyű ebéd, ugyanis a natúr csirke száraz volt és íztelen, a
görögsalátát – vagyis pár szottyadt salátalevelet, három szelet
paradicsomot és néhány szem olivabogyót – valaki előre megfontolt
szándékkal olivaolajba fullasztotta, de alaposan, esélye nem volt a
menekülésre. Ez a dolog nagyon fájt nekem, úgyhogy bosszút esküdtem,
nagy általánosságban mindenki ellen, hogy a bűnös biztos belekerüljön a
szórásba.

Nem is írtam, de tegnap a titkárnő az öntudatára ébredt: nem is kellett
szólnom neki, magától aláíratta az emberekkel a legfrissebben kapott
fizetési papírokat. Ugyanazt a büszkeséggel vegyes féltés éreztem, mint
a fecskék fiókáik első önálló szárnycsapásai alkalmával. Ami engem
illet, végre volt egy olyan használati is, amiben leírhattam a direktívák
szót (szerintem tegnap még életemben soha nem írtam le a direktívák
szót, ma meg már háromszor is), illetve az egyikben szerepelt egy olyan
mondat, hogy tartsa távol a készüléket fürdőző emberektől, szóval csupa kaland, izgalom és meglepetés az, amit az élet számomra tartogat.

Ha bármikor a közeljövőben megint olyasmit mondanék, hogy hmm, lassan ideje volna meglátogatnom a szüleimet, akkor légyszi valaki fogja bájos, ránctalan arcomat két keze közé, és orditsa a pofámba közvetlen közelről, hogy megőrültél?! fiatal vagy még, előtted az élet, ne csinálj hülyeséget!
– mint a filmekben, egyrészt mivel azért valahol szeretem a teátrális
jeleneteket, másrészt mert kábé ez a meggyőzésem egyetlen eredményes
módja a megvásárláson kívül, a szép szóra ugyanis elvből nem hallgatok,
mint azt megfigyeltem magamon. A szüleimnek különben rengeteget
köszönhet a világ, többek között azt, hogy nálam mindenki eleve
előnnyel indul, aki nem ők. Egyébként meg természetesen elfogult vagyok
velük szemben, és igazából nem annyira
szörnyűek, mint az a szavaimból kitűnhet, mi több, nagyon kedvesek,
szellemesek, udvariasak és empatikusak bírnak lenni. A szomszédokkal és
a munkatársaikkal.

Bakker, én figyelmeztettem
mindenkit, hogy most aztán vigyázzon magára,
mielőtt új kedvenc blogot választottam, de az ember hiába beszél. Ő
is abbahagyta. Kegyetlen világ ez, ahol folyamatosan archiválni kell,
mert különben bármi megtörténhet.

A [censored] az előbb telefonált, több okból, melyek közül a
legfontosabb az volt, hogy itt én félreértésekre adok okot és mintegy
összemosom őt más hímekkel a blogomban. Kérte, hogy korrigáljak, és
először arra gondoltam, hogy aki ismeri őt, az úgyis tudja, milyen, de
miután percekig kiabált velem a telefonban és érzelmi zsarolásáról
biztosított, beláttam, hogy a helyreigazítási kérelme jogos, úgyhogy
tisztáznám: a [censored] nem hisztis.

Update: a [censored] kicsit később is telefonált, mondván, hogy akkor nem is üvöltözött velem a telefonban, hanem most
üvöltözik (nem értem, egyeseknek semmi nem elég jó). Aztán még később
megint felhívott, üzleti ajánlattal, miszerint nem dobja ki az összes
Hócipőjét, hanem rendelkezésemre bocsátja azokat, amennyiben
felismerhetetlenné teszem itt (nem bírom elhessegetni magamtól a
gyanút, hogy az én blogommal (is) szokott csajozni). Én meg megragadnám
az alkalmat, hogy tisztázzam, és egyben felbátorítsam az eddig
ingadozókat: megvásárolható vagyok.

Egy kicsit mindig zavar van, amikor megkérdezik tőlünk, hogy hol
ismerkedtünk meg, mert ugye elég hülyén hangzik az, hogy egy access
logban.
Az enyémben. És aztán úgy találkoztunk, hogy én igen hamar szóba hoztam
az akkoriban engem leginkább foglalkoztató filozófiai kérdések egyikét,
miszerint miért nincs az én konyhám falán polc, és akkor a fiúm, aki
akkor még nem volt a fiúm, megkérdezte, hogy hol is van pontosan az a
fal. Azt, hogy ez a labdafeldobás tőlem nem valami gyenge kis női trükk
volt, az is bizonyítja, hogy azóta is elég gyakran igénybe veszem ezt a
természetfeletti képességét a fiúmnak, hogy ő lyukat tud csinálni a
falba, olyannyira, hogy egy idő óta konkrétan nálam tartja ő az ő
fúróját (szerintem amikor kapcsolatunk rózsaszirmos hajnalán
felelőtlenül olyat mondott nekem, hogy akár ementálit is csinál az én
falamból, ha arra vágyom, akkor még nem gondolta, hogy a szaván is
fogom, de hát így járt, meg a szomszédok is). Szóval ezen a hétvégén is
polcot raktunk fel nálam, könyveset, mert beteltek az eddigiek, még
vízmértéket is vettünk hozzá, és ezáltal kiderült, hogy bár a polc az
tök vízszintes lett, de semmi más nem az a szobámban, beleértve a
padlót is – bár lehet ugyan, hogy a vízmérték rossz (felvetettem
például, hogy esetleg rosszul állították be benne a buborékot), de nem
valószínű.

Ja, és mágneses is. A vízmérték. Meg 45°-ot is lehet mérni vele. Tök advanced technology.

Az én képességeim viszont tisztára kárba vesznek, mert én például a
hisztérikusokat meg a neurotikusokat tudom nagyon jól kezelni, meg
végtelen türelemmel bírok viseltetni érzelmileg megterhelő
helyzetekben. A hosszú évek munkájával kidolgozott konfliktuskezelési
technikámat úgy, ahogy van, húzhatom le a vécén, mert ha például a
fiúmnak olyat mondok, hogy de lennék Thaiföldön én is, majd
hozzáteszem, hogy bár neki melege lenne, akkor csak azt válaszolja,
hogy de hát ott minden légkondicionálva van, ahelyett, hogy elkezdene
velem veszekedni azon, hogy miért akarok én bárhova is menni, vagy hogy
miért támogatnék én a turisztikai tevékenységemmel egy olyan országot,
amelyik a légkondicionálóival szaggat lyukakat az ózonba, majd csapná
be maga után az ajtót azzal, hogy még soha nem csalódott ennyire
senkiben, mint bennem (igaz, aki ezt mondta nekem, az többek között a
kukaügylet kapcsán is végtelenül csalódott bennem, egyszer ugyanis
felelőtlenül hangot adtam azon nézetemnek, hogy egy téren négy kukát
kiüríteni államilag, az nem négyszer annyi költség és idő, mint egyet,
mindegy, lényeg az, hogy ha hetente végtelenül csalódnak az emberben,
akkor a dolog egy idő után elveszti azt a kétségbeejtő, vagy
egyáltalán, emocionális jellegét, és kiüresedett rítussá válik). Én az ilyesmihez vagyok szokva, a
veszélyekkel teli, kalandos párbeszédekhez, ahol minden ártatlannak
tűnő kijelentés egy újabb halálos csapda lehet, a fiúm legprovokatívabb
megnyilvánulása ezzel szemben az, hogy például soha nem beszélget
velem, miközben a falat fúrja. Nekem még sosem volt ilyenem. Asszem,
megtartom.

Az elmúlt két nap egyik nagy tanulsága kommunikációs jellegű, és a nemverbális jelzések fontosságáról szól. Kiderült ugyanis, hogy ha nagyon fáj a hasam, akkor nem elégséges jelzés a fiúm felé hogy fekszem az ágyban mellette miközben ő dolgozik a notebookon, és időnként tárgyilagosan, ugyanakkor eltűnődve megjegyzem, hogy nagyon fáj a hasam, mert ettől ő még simán rávág a fájós hasamra kicsit később azzal, hogy figyeljek már. De ez inkább vicces volt, meg amúgy is tök praktikus, hogy ott fetreng mellettem a géppel, mert így amikor rákérdeztem egy IP-re, akkor simán megmondta, hogy kié. Mármint konkrétan az illető nevét. Erre a featurére soha nem fogok ráunni szerintem. Mesélte egyébként, hogy volt egyszer a fókuszban is, mint a hálózat ura vagy valami hasonló, és próbálta az elvárt válaszokat adni, úgyhogy amikor megkérdezték, hogy szokott-e egyáltalán sportolni, akkor azt felelte, hogy á, minden ilyesmi nagyon távol áll tőle, ami azért is volt különösen vicces, mert pár nappal azelőtt tért vissza az egyik expedíciójáról.

A másik tanulság az az, hogy érdemes orosz eredetű szerzők matekos könyveit megvásárolni, mert ők érdekes anekdotákkal színesítik a szöveget, a Mlodinowból megtudtam például, hogy Milétosz a maga korában a szextárgy-iparáról volt híres, és Thálész is valószínűleg ilyesmivel foglalkozott, amikor nem a háromszögekkel, meg hogy ilyentájt kezdődött az aratás évszaka az ó-egyiptomiaknál. (Most olvasom, hogy egyébként amellett, hogy Feynman mellett kezdte a munkásságát, ő a Star Trek egyik forgatókönyvírója is; akkor azért ilyen vicces ez a könyv. Úgy tűnik egyébként, hogy a 2006-os évem a tévésorozatok jegyében fog eltelni.)

És a harmadik és leglényegesebb dolog az, hogy bármennyire is úgy érzem, hogy valakit már elég régóta és jól ismerek, és megbízhatok benne akárcsak enmagamban, az emberi állat mindig képes új, szörnyű oldalával meglepni. A fiúmat ma például gyanútlanul és bizalommal telve engedtem be a lakásomba, és bár akkor még semmi jel nem utalt rá, hogy valaha is bántani akarna, még csak éhesnek sem tűnt igazán, pár perccel később mégis rámvetette magát, legyűrt a padlóra, lefogott, és minden ellenkezésem dacára mesesajtot próbált a számba tömködni. Ítélkezzen felette az, aki már evett mesesajtot.

A Csányi Vilmos szerint ez így nem egészséges. A Csányi Vilmos szerint veszekednünk kéne időnként.

De most hogy veszekedjen az ember olyasvalakivel, aki, amikor olyat
írok neki, hogy márpedig mi színházba megyünk, punktum, akkor azt írja
vissza, hogy abba a színházba nyugodtan, mert ott tud parkolni? Meg is
mutattam neki a könyveimet, amiket tegnap meghozott a posta, a mátrixos
Obádovicsot már a TESCO parkolójában, mert nem bírtam várni (nekem még
soha nem volt ilyen szép bordó könyvem), a többit meg otthon. Ott is
hagytam nála mind, ami a nagyfokú bizalom jele, bár igazából
mindegy, mert mint tisztáztuk egymással, mi együtt élünk, csak mindig
máshol. A hétfő meg a szerda meg szabadnap, kivéve, ha ügyesen nála
felejtem a sínadrágomat, mert akkor nem.

És tegnap megint csinálta ezt a gondolatolvasós dolgot, én ugyanis
mondani akartam, hogy mégse szilviát vegyünk, hanem másik brandet, ő
viszont már default a másik brandért nyúlt, pedig nem is tudja, hogy
utálom ezt a nevet. És nemmellesleg eldugta az alvóspólómat, de
legalábbis nem szólt, hogy lent hagytam, ami majdnem olyan, mintha
eldugta volna, és amikor szemrehányást tettem neki, mondván, hogy ha
meztelenül akar az ágyába csalni, akkor az a minimum, hogy leitat,
akkor már rohant is le a sörért. Egyébként a meggyőzőerőmről tanúskodik
az a körülmény, hogy ezt meztelenül az ágyában fekve mondtam neki, és
mégis. Aztán valamivel később azt is mondtam neki, hogy pont olyan,
mint amilyen fiúktól a szüleim óvtak, motorozik, sörrel itat,
meztelenül az ágyamba bújik és a kedvemet tölti rajtam, aztán eszembe
jutott, hogy ez az ő ágya, helyesbítettem is, mire ő azt válaszolta
segítőkészen, hogy biztos azoktól is óvtak, akiknek én bújok az ágyába
meztelenül. Utána meg megmutatta, mit csinál egy T-elágazásból az a
mérnöki tervezőprogram, amit szereztem neki.

A Csányi Vilmos nem tud semmit.

Olvastam valakinél (jellemezni próbáltam a fiúmnak, úgyhogy elmondtam
neki, hogy az illető olyan szavakat használ rendszeresen, mint a léleksimogatás,
és akkor a fiúm hörgött egyet, és azt mondta, hogy ezt soha többet ne
ejtsem ki a számon), szóval olvastam valakinél, hogy lelki társra
talált, és ezt onnan tudja, hogy az illetőnek ugyanazt jelenti pl az ígéret szó, mint neki. Ezen elgondolkoztam.

Én például sokkal nehezebben találok olyasvalakit, akinek a szuperhúr szó jelenti ugyanazt, mint nekem.

Megcsináltam sprintben egy Funai tévét (végre elosztottak maguk között
a kollégáim igazságosan), és már nagyon elegem van az olyan
mondatokból, hogy a kívánt hangerő beállításához használja a VOL+ / VOL- gombokat.

Egyébként meg pont tegnap, a palacsintázás végeztével meséltem
valakinek, hogy a főnököm milyen vicces ember (jó, jó, elvben
palacsintázás volt, a gyakorlatban közös, de éppen távollévő ismerősök
témakörében való eszmecsere, különös tekintettel az emberi tragédiákon
(úgy mint homoszexualitás, illetve válás) való élcelődésre – ezért is
jó az ilyeneken ott lenni, mert így legalább biztos lehetek benne, hogy
nem engem beszélnek ki, meg azért is, mert így alkalmam nyílt 7 szobát
megcsinálnom az IMPOSSIBLE MISSION-ból (Another visitor? Stay here,
stay forever!) stb), szóval a főnökömről meséltem, bár ott ismerik őt,
elhangzott például egy olyan kijelentés, hogy ha mindenki más normális
is nálunk, akkor is elkélhet itt egy pszichológus (de szeretettel
mondták), erre ma már a harmadik kolléga jön ide azzal, hogy igaz-e,
hogy a cég javára életbiztosítás köttetett itt az alkalmazottakra. A
dolog abból indult ki, hogy a főnököm tényleg kötött balesetbiztosítást
a sízőkre, a cég költségére, de egyénileg választható
kedvezményezettre, viszont ő is mindennek ellen tud állni, csak a
kísértésnek nem, mások meg komolyan veszik, amit komoly pofával mond.
Aggódom. Egyszer véletlenül meg fogják lincselni, és a fiúm ugyan
felvilágosított engem, hogy a nemkívánatos tetemeket halott tehénbe
kell varrni és bedobni a dögkútba, de hol találok itt halott tehenet?