Az én utódaimnak és örököseimnek már-már kínosan könnyű dolguk lesz. Másoknak meglehetősen bonyolult szervezőmunkájukba kerül, hogy például tengerész nagyapjuk hamvait a tengerbe szórathassák, vagy nagynénjüket, aki imádott a füzek alatt sétálni, fűzfa alá hantolhassák, az enyimek meg majd állnak hülyén a sírom mellett, és olyanokat mondogatnak, hogy de szerette szegény mindig a temetőket.

Nagyon remélem, hogy közben legalább egy kicsit elröhögik majd magukat.

Csak még mielőtt valaki azt hinné, hogy munka közben nem várom el az engem megillető hódolatot a környezetemtől.

Az ásatás legautentikusabb fotójának címét szerintem egyértelműen az fogja elnyerni, amelyiken a gödör árnyékosabbik oldalának támaszkodva ülök benne, egyik kezemben sör, másikban egy kézzel sodort cigi, közvetlenül mellettem kétoldalt két vandál módon feltúrt sírhely, mindenfelé fekete ruhacafatok, két láda csont, ajkamon játszi mosoly.

Azért a temetőzés maradandóbb élményei közé tartozik az, amikor szedem a szétrohadt nénit a gödörben, Zs. rezignáltan, már-már kötelességszerűen dobál földgöröngyökkel a gödör széléről, én felnyújtok neki egy tízcentis darab tibiát (sípcsont), hogy ebből ugye nem lehet megmondani, hogy melyik oldali, vagyis hogy merre kotorjak még, Zs. erre letorkol, hogy ők egy ekkora csontból már regénynyi adatot tudnak, és mutatja, hogy honnan lehet tudni, melyik az eleje, és melyik a külső oldala, majd fogja a füzetét, hogy jó, akkor leírjuk, hogy 76 éves nő, mit tudunk még, én erre teljesen elájulok, hogy az antropológusok, akár a hetedik szintű varázslók, és a megfelelő tiszteletettel hangomban és a csonttal a kezemben megkérdezem, hogy ezt hol lehet látni, mire Zs. szó nélkül rámutat a felettem található sírkőre, amin az áll, hogy kovács mária élt 76 évet meghalt satöbbi.

Ja, és most legalább egy hétig nem lesz temetőzés, bánat lesz, munka, elvonási tünetek, mert a titkárnőnk szabadságra megy, mintha joga lenne hozzá, vagy mi. Viszont jó hír, hogy valószínűleg lesz majd más temetőben is leletmentés jövőre, és megígérték, hogy szólnak majd nekem is. Rászokós dolog, még a gödrözés is, meg hogy estére hullik a hajamból a homok és hullaszaga van mindennek, a kádban meg deli koszcsík marad utánam. Mondjuk ebbe az is belejátszott, hogy az elmúlt hét nagy részben a “dobáljuk egymást földgöröngyökkel földhányások mögül” jegyében telt, amit én szívtam meg a legjobban, mert én csak kevéssé vagyok aljas (de fejlődöm). Ja, és még eddig ismeretlen bloggerekkel is hajlandó voltam találkozni a temetőben, pedig amúgy nem hiszek a találkozós bloggerekben. Ilyen hatással van rám a kontextus, na.

1. Soha ne bízzatok az antropológusokban, és a környező tanokban. Tegnap éppen egy koporsó reszketeg szélein egyensúlyoztam a hárompontos módszerrel, miközben a negyedik kezemmel valami Ottó nevű tetem koponyájának darabjait szedegettem ki a forgácsból, amikor is tragikus hirtelenséggel megihlettem az embertani tár helyettes vezetőjét, aki először egy szívecskét rajzolt alkoholos filccel a vállamra, amit ki akart még egészíteni a "szeretlek Józsi" felirattal, de aztán meggondolta magát, és virágra helyesbített. Ettől hirtelen a többiekből is mindenféle művészi indulatok gerjedtek, és a virágot más kezek kiegészítették szárral, levelekkel és napocskával, a klasszikus alkoholosfilc-színekben. Szóba jött még a kosfej pentagrammában megnevezésű dizájnelem is, mint terv, de szerencsére senki nem tudott kosfejet rajzolni. A virág mellé méretarányos tehenet, és alá stilizált koporsót csak azért nem kaptam, mert közbe kimásztam a halottból, és így megszűnt a kiszolgáltatott helyzetem, amelyet kihasználtak, de ezek is tervbe voltak véve. Viszont ennek kapcsán elmesélték nekem a világ nemhivatalosan leggázabb tetoválását, ami úgy néz ki valakin, akit nem ismerek, hogy van egy fej mikrofonnal, fölé írva, hogy "Szörényi Levente", alá meg, hogy "énekel".

2. Soha ne bízzatok az antropológusokban és a környező tanokban. Tegnap szóbakerült, hogy lesz esetleg leletmentős weboldal, ahol mindenféle fényképekkel lennének csábítva az érdeklődők, és megkérdeződött, hogy ki az, aki semmiképp nem szeretné felrakatni a képét. Aztán egyöntetűen rámnéztek, és megjegyezték, hogy bár rólam úgysem lehetne felrakni képet. Kérdezem megbántottan, hogy miért, ők sem szebbek nálam, mire azt felelik, hogy azért, mert rólam nincs olyan kép, amin dolgozom. Ekkor már nagyon mii vaaaan?-élményem volt, egy csomó kérdőjellel a fejem körül, érdeklődtem is, hogy akkor milyenek vannak, mivelhogy állandóan fotózik mindenki mindenkit, erre nagy hallgatás, majd valaki kinyögte, hogy hát csupa cici meg fenék, és az nem biztos, hogy a megfelelő irányba inspirálná a leletmentő-reménységeket. Miután túljutottam az első felháborodásomon, azért ennek kapcsán elmesélték az öreg néni fordított előjelű kalandját a takarítóbrigáddal. Az öreg néni unokái elmentek ugyanis nyaralni, és mielőtt visszajöttek, a néni ki akarta takaríttatni a lakásukat, ki is hívta az újságban talált legdrágább takarítószolgálatot. Ki is jöttek a fiúk, beraktak valami zenét, és elkezdték ritmusra törölgetni az ablakokat, közben meglehetősen gyorsan dobálták le magukról a ruhát, a néni meg kétségbeesve szaladgált egyiktől a másikig, hogy ennyire azért nincs meleg, fiacskám, aztán valami botrány is lett abból, hogy a chippendale-fiúk nem takarítottak ki rendesen.

Szal tényleg ne bízzatok az antropológusokban és a környező tanokban, de azért vannak jó sztorijaik.

A tegnap délelőttöt Dr. Lencsó Sándor – lecsó az! – és b. neje kriptája tette emlékezetessé, ahova behúzódtunk az eső elől. Az említett helyiség egy 2x2m-es darab volt, boltíves mennyezettel, legmagasabb pontján 150 cm, és az elhunytak is benne tartózkodtak, mi öten meg körbeguggoltuk őket, tisztára olyan volt, mintha mi lennénk a hét törpe, akik közül kettő már nem él. Aztán elmúlt az eső, és akkor elmentünk cukrászdába (a markolók nem mentek a sárban), hogy kitöltsük azt a másfél órát az ebédig, amit mindenképpen meg akartunk még várni. Az ebédet egyébként a közeli vakok és egyéb fogyatékosok bentlakásos iskolájában szoktuk elfogyasztani (betűtészta rulez), gyerekek is vannak, még így nyáron is, és a harmadik naptól már egész aranyosnak tűnnek, bár egyszer pont anyámmal beszéltem telefonon, mondtam neki, hogy temetőzök éppen, amikor a háttérben egy, a körülmények ismerete nélkül sátáninak is nevezhető kacaj harsant a kontextusba illően, amit az egyik gyerek eresztett meg, szóval ilyenek is vannak. Meg lehet szokni.

Egyébként az is mutatja, hogy mennyire praktikus, hogy pont a fiúmmal járok, hogy miután az egész napomat halottak, fogyatékosok és részben illuminált egyének között töltöm, otthon sem ér engem túl nagy kulturális sokk.

Délután meg bevittek az Embertani Tárba, még alapos tárlatvezetést is kaptam, melynek során kiderült, hogy maga az épület úgy lett tervezve, hogy lóval is simán lehessen közlekedni a folyosóin és a lépcsőházban (érthető, én sem szívesen hagynám kint a biciklimet), ennek csupán a portás lehet gátja.  Meg megmutatták az összes koponyát (nagyon sok koponyában kell gondolkozni), és egy madzagra fűzött patkányért pakolhattam hullákat egyik dobozból a másikba. Fény derült továbbá arra is, hogy a raktár melyik, akusztikailag és optikailag megfelelően eldugott sarkában szokott lenni a pingpongasztal és a csocsóasztal. Informatív volt, na.

Egyébként meg megfigyelések igazolják, hogy kétfajta ember van, az egyik nem igazán érti, hogy mi a fenének akarna bárki is temetőt kotorni, a másik meg rögtön rákattan, és legszívesebben mindig kint kotorászna egész nap. És nagyon hamar függővé lehet válni, az Edina például az első alkalom után már alig bírta visszafogni magát a nagyszülei sírjának meglátogatásakor, úgy kellett magára parancsolnia, hogy ezt most nem szabad turkálni, ez nem olyan temető, és én is mindig bűnös sóvárgással nézem a Farkasréti temető halmait a nyolcas buszról, nem beszélve arról, hogy arcok helyett újabban mindenbe csontokat látok bele, sétálok a körúton, és minden második kő patellának tűnik, az ágak pedig femurnak, nagyon nehéz ezeket nem összeszednem, mert az első szabály, hogy Csontot Nem Hagyunk Ott.

A temetőzés fun-faktora egyébként szerintem többkomponensű, először is ott vannak például a markológépek, amik leszedik a sírokról a földet. Ez már így eleve elég izgalmas, ahogy beleharap a talajba, meg odébbdob pár sírkövet, precíziósan, és a múltkor ráadásul az egyik beleragadt a sárba, a másiknak kellett kihúznia, olyanok voltak, mint a nagyon nagy kiscicák, ahogy játszanak, távlati terveim között szerepel egyébként, hogy valamikor megkérem az egyik markolóst, hadd én is már. És akkor egyszercsak látszik a markolólapát alatt a koporsó körvonala (jó esetben, rossz esetben egy fél csontváz a kanálban), vagy a kripta bejárata, és akkor lehet óvatosan körbetisztogatni a sírt, vagy betájolni az össze-vissza hányt koporsókat a kriptákban, ami olyan, mint amikor már ott vannak az ajándékok a fenyő alatt, de még nem szabad őket kibontani. És az egésznek van egy óvodai homokozás jellege, nyugodtan lehet játszani, és senki nem szól rád, ha összepiszkolod a ruhádat. Magának a tetemnek az összeszedésére meg többen használták már egymástól függetlenül a kindertojás-élmény kifejezést, mert soha nem lehet tudni, hogy mi van benne, na jó, az eléggé valószínű, hogy egy hulla, de lehet mellette olvasó vagy imakönyv vagy akármi, nem beszélve az érdekes patologikus jellemzőkről. És ilyenkor minden kincs, még  a megzöldült, olvashatatlan réz érmék is. És aztán hazamegyünk, és a temetőre gondolunk.

(Egyébként, mintegy konklúzió gyanánt is, fontosnak tartanám megemlíteni, hogy én semmiképpen nem fogok nedves kriptába temetkezni, pláne nem fémkoporsóba, pláne nem erős szövésű ruhába. A tiramisu egy olyan sütemény, amit egy idő óta messze elkerülünk.)

Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a fiúm rendkívül szupportív módon viselkedik az egész temetős mániámmal kapcsolatban, abszolút nem zavartatja magát attól, hogy utamat koporsófogantyúk és egyéb kriptadíszítések szegélyezik, amiket gátlástalanul szétdobálok a házban szerte, ugyanezt teszem továbbá a hullamocskos munkaruháimmal, szóval egyáltalán nem kiabál velem, hanem mos rám meg főz rám, nekem csak paníroznom meg bekevernem kell a dolgokat, hétvégén például az isteni borjúpörköltje mellé még galuskát is csinált, miután tisztáztuk, hogy a galuska nem olyasmi, amiben van káposzta. Ezt ugyanis hosszan nem hitte el nekem, bizonyos dolgok iránt erős gyanakvással viseltet, ilyen például a galuska és a cédéírás. Egyikben sem hisz igazán.

Lényeg, ami lényeg, a héten egyetlen este volt, amikor ideiglenesen elhidegültünk, ugyanis zuhogott az eső, és én bőrig áztam, mint a vöcsök, na, akkor egyáltalán nem kérdezte meg, ahogy szokta, hogy na mi volt ma a temetőben (erre én általában rituálisan azt válaszolom, hogy hullák, mire ő azt mondja, hogy ki gondolta volna, szerintem ezt sose fogjuk megunni), hanem velem is úgy viselkedett, mint a galuskákkal és a cédéírással, vagyis mélységesen gyanakodott és menekült, és egyáltalán nem hagyta, hogy megölelgessem, hiába mondtam neki, hogy ebben a vizes lányban egy száraz lány rejtőzködik, aki ki akar törni, és ne a külső jellemzőim alapján ítéljen meg. De aztán megtörölköztem, és minden jó lett megint, azóta csak azt nehezményezi egy kicsit, hogy soha nem hozok neki hulladarabokat, szerintem csak azért, mert élvezi a gondolatot, ahogy a metrómegállóban bóklászom ártatlan arccal és copfokkal, és a hátizsákomból kilóg egy kéz.

A régiségbolt úgy került a képbe, hogy ott van közvetlenül a temető tőszomszédságában, és a hollandé, aki a temetőtulaj haverja. A holland úgy néz ki, mint egy viking, beszél némi akcentusos magyar, és állítólag egy templomszerűen, avagy kriptaszerűen berendezett helyen lakik, továbbá rendszeresen kijár hozzánk a temetőbe magához ragadni a még ép  koporsófedeleket, és azokat a koporsódíszeket, amikre mi nem vetettünk szemet.

A holland boltja, a régiségkereskedés olyan, mint egy nagy raktár, sőt az is, mintegy ötletszerűen vannak szétdobálva benne a dolgok, és mindenen vastagon áll a por. Valami elképesztő hangulata van, nagyon jó oda visszajárni csak nézegetni is, bár tök nehezen találtuk meg, mert egy gyártelep-szerűségen van eldugva, bezárt ajtók mögött. Igazából nagykereskedés, de ha dörömbölünk, hogy a temetőből jöttünk, akkor beengednek bennünket, a srác, aki ott dolgozik, hagy minket bóklászni, időnként elnéző mosollyal figyelve, a legtöbb dolog ugyanis nem eredeti, utángyártott, de ki is akarna egy valóban száz éves utazóládát, amikor lehet neki egy tök új, ami sokkal százévesebb utazóládábbnak néz ki, mint az igazi. Nagyon addiktív hely egyébként, mindig van olyasmi, amiért muszáj lesz visszamenni, én például egy olyan kovácsoltvas jellegű próbababán gondolkozom most, hogy nem rúgott ki a fiúm a parazsas vasalóval meg az utazóbőrönddel, az Edina meg egy szintén kovácsoltvas jellegű szobainast nézett ki magának, de tegnap már elment a srác, mire odaértünk, így viszont legalább jövő héten is van miért visszamennünk.

A Hét Halottja címet Nyitray Edény nyerte el. Egyesek szerint ugyan Edéné, de őket leszavaztuk.

Igen, ez már az ebéd utáni műszak volt.

Egyéb képességeim:

• – […]
• – […]
• – könnyed, légies termetem lehetővé teszi, hogy egészen keskeny, viszont igen hosszú kriptafakkokba bekússzak, dacolva a klausztrofóbiával, és onnan emberi csontokat sértetlenül kiadogassak.

Mondjuk ez utóbbit szívesen kihagytam volna, viszont némi börleszkes típusú humort vitt a jelenetbe az a körülmény, hogy akarva-akaratlanul is nagyot szippantottam az alattam elterülő halott illetőből, aki felett félkézen fekvőtámaszoztam, ettől viszont először tüsszögnöm, majd hevesen szipognom kellett, ami kívülről valahogy úgy nézett ki, hogy szenvedélyesen zokogok egy halottat ölelgetve, mintha én lennék Heathcliff, ő meg az én Cathym, vagy valami hasonló, és ez a gondolat még ott bent erőteljes röhögésre késztetett, amitől még jobban belélegeztem a mindent, szóval majdnem végzetes láncreakció indult el. De aztán idővel azért kimásztam.

A hazaútjaim a temetőből egyre bonyolultabbá válnak, csütörtökön például egy ónból készült, nagytestű angyalt vonszoltam magam után, amelyet gondos kezek segítettek nekem lefeszegetni egy koporsó oldaláról, pénteken meg egy öntöttvas vasalót himbáltam a retikülömben, másik kezemben meg egy klasszikus utazóbőröndöt.

Az úgy volt ugyanis, hogy először is én nagyon szeretek a temetőben lenni, és ezért elkezdtem a colour localt hazatelepíteni különböző koporsódíszek formájában (ígéretes koporsófogantyú-gyűjtemény kezdeménye található most például az ebédlő padlóján), másfelől meg rábukkantunk egy régiségkereskedésre a szomszédban, ahol rámtört az az érzés, hogy nem élhetek parázzsal működő vasaló nélkül, nem beszélve a századfordulós hangulatú utazóbőröndről. Meg vettem camera obscura típusú fényképezőgépet is, illetve olyan cirádás réz(?) pohártartót is, ami még Moszkvában volt nekünk. Bevallani csak a vasalót meg a fényképezőgépet mertem a telefonban, a fiúmnak így is körbe kellett engem hurcibálnia szombaton Budán, hogy fémtisztítószereket találjak, ami felháborító módon nincsen sem az Obiban, sem a Praktikerben, van viszont (legalábbis Sidol) a Kaisersban, amit ugyen nem várna az ember.

Ami a temetőt illeti, a héten kipakoltunk vagy 10 kriptát, ezek egyikében volt a lápi hulla típusú néni is, bizonyos Aranka, aki kivonszolása közben sajnálatos módon a derekánál kettészakadt, viszont még így sem lehetett dobozba gyömöszölni, úgyhogy most egy kényelmesebb kőre ültetve sziesztázik, a szomszédos házak lakóinak nagy örömére. Találtunk továbbá egy elsőáldozó kislányt is, rengeteg melléklettel, volt neki érme a szemén, meg szentképei, saját, gyöngyökkel kirakott fedelű bibliája, hosszú szőke haja fátyollal, mint egy gót novellában, és nyolc éves létére magassarkúban helyezték örök nyugalomra, tekintet nélkül a bokacsontokra, na meg az inakra. Ami a patológiát illeti, találtunk egy rettenetesen összeforrt combcsontot (a felső csonk lecsúszott az alsó mellé, vagy 7 centire, és oldalról forrtak össze), rengeteg protézist, illetve az elsőáldozó papájában volt egy drainer is, az ilyesmi mindig öröm. Jó volna egyébként lassan beszereznem egy anatómiai atlaszt, mert most már tudom az összes csontot, beleértve a kismillió bokacsontot is, meg az izomtapadási helyeket, csak a nevüket nem, és nem élhetek így tovább. Jövő héten folyt. köv.

Ma bent sürgölődöm a munkahelyemen, mert már nagyon le vagyok maradva a kedvenc fórumaim olvasásával hogy ne felejtsék el az arcomat, de holnaptól ismét temetőzés, amit nem csak én tekintek élményekben és tapasztalatokban gazdag edukációs programnak, mint azt az alábbi, listáról lopott levél is tanúsítja:

Subject: fontos figyelmeztetes

A mai napon a [luciaval] es [K. L.-lel] csoportosan, tarstetteskent elkovetett hullarablas soran a kovetkezo fontos tapasztalatra tettem szert Szurke Farkas azon tortenetebol, hogy mit mondott a rendor, amikor megallitotta ot nyolc mumia szallitasa kozben:

Soha, SOHA ne vegyel hasznalt autot antropologustol, de ha megis, NE kerdezd meg, mi az a folt a karpiton.

Egyébként meg nem a szivacsos csontok kiemelése jelenti a temetői leletmentés legnagyobb kihívását, hanem az alkoholelvonásos tünetek, amelyek hétvégén jelentkeznek.