Időnként be fogom támadni a blog gyanútlan (ártatlanul frivol, avagy cipős posztokra számító) olvasóit azzal, hogy miért jó Salinger, mármint egyesek számára miért a legjobb író a világon.

Mert van például a Last Day of the Last Furlough (megjelent a The Saturday Evening Post CCXVII számában, 1944. július 15-én), amelyik egy besorozott, zsidó (duh! Salingerről van szó) srác utolsó estéjéről szól, amelyet a bevonulás előtt otthon tölt, és eközben meglátogatja egy barátja, aki amúgy Holden Caulfield bátyja (és éppen olyan cool, ahogyan Holden leírja őt, pont nem viszi túlzásba), aki gyakorlatilag mindenből viccet csinál a maga száraz humorával, és amikor a főszereplőből kifakad egy hosszabb eszmefutattás során a családi asztal mellett, hogy esetleg ezután a háború után nem kellene a hősöket isteníteni, hogy ne gondolják az emberek azt, hogy másokat ölni menő, majd elszégyeli magát,és mindenki próbálja menteni a helyzetet, akkor a Caulfield-báty,

Vincent looked at him, understanding that, liking his friend immensely.

És nem szól semmit, mert ugye neki más a szerepe, de nem is tudom, ezek azok a mondatok, amik levágják az egészről a manír gyanúját, meg amik olyanná teszik az összes írását, hogy teljesen otthon érzem magam bennük.