Én úgy tizenötévesen nagyon szerettem a Kis Herceget (aztán huszonnégy éves korom körül a Citadella úgy felbaszta az agyam Saint-Exupérytől, hogy ha nem kölcsönkönyv lett volna, kivágom a vonat ablakán, a kerekek alá, hogy fájjon neki), de ez a rókás-szelidítős tanulság nagyon el van cseszve benne. Mert ha adok valamit valakinek, akkor azt önzetlenül illik, jó szívvel, a viszonzás követelése nélkül, viszont ha adok valamit valakinek, akkor az nem jelenti azt, hogy az a dolog az illetőnek jár, és hogy azontúl mindig járni fog, mert tegyük fel, hogy a rókáról kiderül, hogy rühös és szociálképtelen, és ha bélszín helyett csirkét kap vacsorára, akkor megharap, meg akkor is, ha szimplán csak süt a nap, vagy nem süt, és minden héten összeszarja a szőnyeget, és szinte folyamatosan vonyít. Én nem azt mondom, hogy el kéne altatni az ilyen rókát, de ha már százhuszonnyolcadszor próbál visszatörleszkedni azzal, hogy ő megváltozott, majd amikor résnyire nyitod az ajtót, odacsinál a lábtörlőre, hiszen ez jár neki, hogy megtehesse, elvégre eddig is eltűrted ezt tőle, és ő ilyen, nem bír uralkodni az ösztönein, magyarázza, akkor szerintem minden önjelölt kisherceg alapvető emberi joga, hogy úgy bassza ki páros lábbal azt a rókát az utcára, hogy csak úgy nyekkenjen, hiába óbégat az a róka, hogy ó jaj, ó jaj, milyen gonosz vagy.

Szerintem Saint-Exupéry nem tanulmányozta a rókákat elég közelről, mielőtt felelőtlenül könyvet kezdett volna írni. Vagy csak én vagyok velük előítéletes.

Van énnekem ez a viszonyom a könyvekkel, amit talán az jellemez a legjobban, hogy felszólítottam a fiúmat, hogy ne hagyjon új könyvet vennem, amíg az eddigieket ki nem olvastam. Azért szólítottam őt fel, mert ő az egyetlen folyamatosan a közelemben lévő, általam tekintélyszemélyként elfogadott illető (ami azt jelenti, hogy esetleg hajlandó vagyok elgondolkozni arról, amit mond, akkor is, ha az nem egyezik az én véleményemmel és vágyaimmal, a másik ilyen a balrog, de ő messze lakik), tehát az ember azt gondolná, hogy hallgatok rá, de nem. A múltkor is ott kellett konfesszionálnom neki a valamelyik szupermarketben, hogy visszaestem, és rendeltem a netről (persze muszáj volt, mert a nagy genetikásra adtak 25% kedvezményt), úgyhogy aztán amikor közvetlenül ezután bementünk egy igazi (3D) könyvesboltba, már nem is mertem venni semmit, még egy nagyon kicsi könyvet sem.

Igazából azért mentünk be, mert a fiúm térképeket akart nézegetni (ő a térképekkel van úgy, mint én a könyvekkel, hogy az előzőt még ki sem olvasta, és már venné a következőt; további érdekes reláció, hogy én amint belépek egy TESCO-ba, azon kezdek gondolkozni, hogy kéne venni valami DVD-t, ő meg azon, hogy kéne venni még egy memóriát a fényképezőgépbe, ezekből sem elég soha), de végül nem talált érdekeset, úgyhogy jött mellettem, és, mint kifejezte magát, megfigyelt engem természetes környezetemben.

Noha nemrég valamikor csalódtam a magyar könyvpiacban, ezúttal találtam egy csomó könyvet, amit nem vettem meg, például rögtön a bejáratnál láttam, hogy kiadták a Tökfilkók Szövetségét és még mindig kapható a Harmadik rendőr is, mely két könyv számomra azonos kedvelt műfajba, az Ír Alkoholisták Hagymázaiba tartozik, függetlenül attól, hogy John Kennedy Toole például New Orleans-i (hasonló kategória muzsikában nálam a Hisztis Ír Picsa, amibe például az észak-karolinai Tori Amos is beletartozik, és amit a rendszergazda talált ki a zenei ízlésem jellemzése végett).

A következő könyv, amit nem vettem meg, Az időutazó felesége volt, amit amúgy még kevésbé vettem volna meg, csak Isolde annyit áradozott róla, hogy mégis bekonszideráltam, pedig nem szeretem a nyünnyögős könyveket. Ugyanitt láttam, hogy a Gésa sikerén felbuzdulva további öt íróember döntött úgy, hogy gésás témájú könyvet ír hasonló címmel, és a kiadók sem árultak el túl nagy fantáziát a borítótervezésnél, hiába, járt utat járatlanért soha. A gésát egyébként anno 5 éve olvastam, egyszer elég volt.

A gésák után kicsit balra sodródtam, a szépirodalom irányába, és ott ért az első igazi kísértés, az új Nick Hornby könyv képében, de szerencsére nem tudtam eldönteni, hogy magyarul vegyem meg, vagy angolul. A fiúm persze rögtön mondta, hogy angolul, úgyhogy kénytelen voltam megállni, és elmagyarázni neki, hogy könyvet nem a primer ösztöneinknek engedelmeskedve vásárolunk, mint az állatok, hanem megfontolva például azt, hogy hol, mikor és milyen körülmények között fogjuk olvasni. Namármost a Hornby-fordítások nem szoktak túl gázosak lenni, ráadásul Hornby nálam a lektűr kategória (nem túl gondolkodós, nem túl koncentrálós, nem kell figyelni a szójátékokra), amit fáradtan olvas az ember, viszont fáradtan azért nehezebb angolul, mint magyarul. Mindegy, ez is a polcon maradt.

Itt kezdtem felfedezni a fiúm mozgásában egy bizonyos mintát, miszerint valahogy mindig közém és a könyvek közé helyzkedik, úgyhogy a hegymászós darabok felé vettem az utam, hátha ott lemorzsolódik, de a számításom nem jött be, Japán történeténél már ismét mellettem volt. Kérdeztem is, hogy mi van, azt mondta, nem szereti a hegymászós könyveket, mivel azok vagy arról szólnak, hogy emberek felmásznak valahova, és hülyék, és leesnek meg minden, vagy arról, hogy emberek felmásznak valahova, aztán lejönnek, őt pedig ezek a témák nem izgatják fel túlságosan. Akkor kértem, hogy ajánljon könyvet a katasztrófás-hegymászós típusból, mert én szeretem az ilyesmit (mindig boldogsággal tölt el, hogy nem velem történnek ilyenek), van otthon vagy 5 db repülőgépkatasztrófás darabom, és a Discovery adekvát sorozatának is hűséges nézője voltam, nem is örülök, hogy lecserélték egy olyanra, amiben most emberek a dzsungelben mindig eltévednek, mert az már tényleg szánalmas.

Aztán mondat közben megláttam a leértékelt Taschen albumok között a Movies of the 80's és a Movies of the 90's darabokat, és tudtam, hogy ezek nekem kellenek, nagyon, de végül erős maradtam. Erről nem akarok többet beszélni, mert még mindig fáj, viszont a természettudományos szekcióra emiatt, szokásommal ellentétben, már csak annyi erőm maradt, hogy fikázzam a Sagan és a Gribbin könyveket, amik olyanok, hogy a fülszöveg alapján az ember azt hinné, érdekes tudományos kérdéseket és hipotéziseket vetnek fel, aztán beleolvasva kiderül, hogy a szerző ismertet valami agyonrágott tudományos tényt, aztán hosszan-hosszan leírja róla a véleményét, mint valami bölcsész, vagy mi, golyót az ilyenekbe. Aztán kivonszoltak onnan, és az újságosnál (ugyanannál, akinél végül is Tomorrow magazin is volt, szal felkészült egy hely) kiderült, hogy mégsem szűnt meg a grafilogika, hepiend. Ja, és kaphatóak nála ezek az újrakiadott, Korcsmáros Pál féle Rejtő képregények, boldogság.

Hát, ennyit a kínálatról.

(Izé, ha senki nem jut el idáig, nincs harag, én sem szoktam a tíz sornál hosszabb blogbejegyzéseket elolvasni)

Befejeztem közben a soron következő Pratchettet, ami egy boszorkányos típusú korongvilágos volt, ebben a kategóriában asszem az utolsó, amit még nem olvastam, és amiben az író időnként mindnyájunkban fel-felvetődő problémákra és kérdésekre próbált választ találni, mint például hogy hogyan kell viselkednie egy uralkodónak, az emberek tényleg demokráciára szavaznának-e, illetve hogy mi a teendő, ha vámpír vagy és hirtelen olthatatlan vágy kezd el benned égni a tea iránt, viszont nem tudod, hogy mi az, és hogyan készítik. A történet egyébként leginkább a vámpírok körül kumulálódik, akiket Verence (az ország királya, akinek többrendbeli próbálkozása ellenére sem sikerült bevezetnie a demokratikus államformát) meghív Lancre-be a lánya keresztelőjére, a külügyi kapcsolatok felvirágoztatásának jegyében, és akik úgy döntenek, hogy mintagazdaságot csinálnak az országból, különös tekintettel a vértermelésre, de nem számolnak a boszorkányokkal. A helyzetet Mállotviksz néne meggyőződése, miszerint rá már nincsen szükség, illetve egy Om-hívő térítő pap bonyolítja, nem beszélve arról, hogy a legfrissebb harmadik boszorkány (Magrat ugye végül hozzáment Verence-hez) nem kicsit többszörös személyiség, mondhatni, egyben negyedik boszorkány is. Szeretem egyébként ezeket a boszis Pratchetteket, talán az azonosulás miatt:

Oats turned to the assembled Lancrastians for support.
'You wouldn't let a poor old lady go off to confront monsters on a wild night like this, would you?'
They watched him owlishly for a while just in case something interestingly nasty was going to happen to him.
Then someone near the back said, 'So why should we care what happens to monsters?'
And Shawn Ogg said, 'That's Granny Weatherwax, that is.'
'But she's an old lady!' Oats insisted.
The crowd took a few steps back. Oats was clearly a dangerous man to be around.
'Would you go out alone on a night like this?' he said.
The voice at the back said, 'Depends if I knew where Granny Weatherwax was.'
'Don't think I didn't hear that, Bestiality Carter,' said Granny, but there was just a hint of satisfaction in her voice.**

És a vége is jó lett. Most a Men At Arms következik, ami szociotanulmány a kisebbségek érvényesüléséről Ankh-Morporkban, a bűn városában.

* "Ragadd meg a torkot".

** Na jó, a rendszergazda kedvéért, akinek fixa ideája, hogy ő nem beszél angolul:
Oats odafordult az összegyűlt lancre-iekhez támogatásért.
– Ugye nem engednétek, hogy egy szegény idős hölgy elinduljon a szörnyekkel csatázni egy olyan vad éjszakán, mint ez?
Egy darabig figyelmesen bámulták, hátha valami érdekesen kellemetlen dolog fog vele történni, majd valaki megszólalt hátul.
– És miért kéne, hogy érdekeljen bennünket, hogy mi történik a szörnyekkel?
– Végül is, Mállotviksz Nénéről van szó, – tette hozzá Shawn Ogg.
– De ő csak egy idős hölgy! – tartott ki álláspontja mellett Oats.
A tömeg pár lépésnyit hátrált. Nyilvánvaló volt, hogy nem túl biztonságos dolog Oats közelében lenni.
– Ti elmennétek otthonról egyedül egy ilyen éjszakán? – kérdezte.
– Csak ha biztosan tudnám, hogy Mállotviksz néne éppen merre jár – mondta a hang a hátsó sorban.
– Ne gondold, hogy nem hallottam, Bestiality Carter – válaszolta Néne, de határozottan volt egy csipetnyi önelégültség a hangjában.

Szóval Jared Diamonddal nincs túl sok gond, abszolút kiegyensúlyozott a viszonyunk, szeretettel és tisztelettel viseltetünk egymás felé, és bár tisztában vagyunk a másik esetleges fogyatékosságaival, ezekkel képesek vagyunk együttélni; az, hogy időnként hosszabb időre lerakom a Háborúk, járványok, technikákat, az nem a személyes problémáink miatt van, hanem leginkább a téma egyenes következménye.

Az előző könyvét, a Harmadik csimpánzot amúgy is jobban szerettem, mert abban könnyed, érdekes dolgokról volt szó (leszámítva a népirtásokat, meg azt, hogy az emberi nők pár szülés után eldobhatósnak lettek tervezve), mint például arról, hogy miért hangsúlyozottan szexuális töltetűek a legális drogok (alkohol, cigaretta, szivar) plakátjai. Itt Diamond Amotz Zahavi fitogtatásgén-elméletével von párhuzamot; Zahavi szerint a "fitogtatásgén" okozza a paradicsommadarak rendkívül hosszú, őket a mozgásban és a menekülésben is akadályozó díszes farktollait, amik a lány-paradicsommadarakban szerinte olyan feltételezéseket keltenek tudatalatt, hogy ha ez a fiúmadár ekkora hendikeppel képes volt idáig életben maradni, akkor biztos rendkívül jó tulajdonságokkal rendelkezik minden más téren, úgyhogy nosza, csináljunk vele kicsi paradicsommadarakat. Hasonló dolog történik néhány gazellánál is, aki meglátván a vadászó oroszlánt, menekülés helyett négy lábon egy helyben kezd el szökellni, ezzel kívánván jelezni, hogy ő annyira gyors és fürge állat, hogy még ezt a pillanatnyi hátrányt is megengedheti magának, az oroszlánnak ilyenkor mérlegelnie kell, hogy mekkora annak az esélye, hogy a gazella egy blöffre teszi fel az életét. Diamond szerint ugyanez a helyzet az egészségkárosító élvezeti cikkek reklámjaival, amikben általában különösen ki van hangsúlyozva a szokás férfias jellege (Marlboro Men, stb); szerinte ez is azt a tudatalatti üzenetet közvetíti, hogy én annyira fasza gyerek vagyok, hogy a szervezetemet romboló nikotin, koffein, alkohol, stb ellenére is képes vagyok funkcionálni és szexuális aktivitást tanúsítani.

Na, a Háborúk, járványok, technikák nem ilyen, bár az is jó könyv, sőt, szép könyv, vonzó papíron, jó tördeléssel, hibátlan fordítással (leszámítva talán az alcímét, The Fates of Human Societies, ahol a Fate sorsot jelent, míg magyarul a fátumról, ami bár kétségkívül fennköltebb, inkább a végzetre asszociálunk, aminek nem ugyanaz a csengése, mint a sorsnak), viszont rögtön az elején előhozza a moriorikat, akik nagy részét a maorik egyszerűen megették, kihasználva azt, hogy a moriorik egy békés vadászó-gyűjtögető nép voltak, akik úgy vélték, hogy a konfliktusokat először megbeszélés útján kell megpróbálni rendezni, míg a maorik nem. Na itt tettem le először a könyvet, mert ettől a sztoritól mindig ideges leszek; kábé az volt rám még ilyen hatással, amikor az Angelt behegesztette egy koporsóba a köcsög Connor, és leküldte a tenger fenekére, na akkor napokig nem lehetett hozzám szólni. Egyszerűen nem hiszek abban, hogy bármilyen sanyarú fiatalkor felmentést adhat ilyesmire, elvégre mindannyiunknak megvannak a magunk gyerekkori történetei (még ha nem mindannyiunkéban is szerepelnek bizonyos pokoli dimenziók), aztán mégsem csinálunk ilyet. Ezután kicsit lenyugodott a könyv (mármint a Háborúk, járványok, stb), úgyhogy folytattam, és legközelebb csak akkor raktam le hűlni, amikor már a harmadik fejezeten keresztül csak arról volt szó, hogy a hadi technikák kifejlesztéséhez mindenképpen át kell térni a vadászó-gyűjtögető életmódról a növénytermesztő-állattartóra, és le kell telepedni, és nemesíthető növényeket kell tartani, és át kell térni. Mindenképpen. Mert ahhoz, hogy erőforrások szabaduljanak fel technikai fejlesztésekhez, mindenképpen megtermelni kell az élelmiszert gyűjtögetés helyett, stb, stb, és ez így ment vagy ötven oldalon keresztül, mint amikor elakad a tű. Azért még itt is voltak aranyos részek, például a zebráról, akinek az egyik kedvenc szórakozása, hogy beleharap emberekbe, és nem engedi el őket, hanem áll ott vigyorogva egy emberrel a szájában, és ráadásul nem lehet lasszóval elkapni, mert elhajol, amivel az életrevalóságnak sokkal nagyobb fokáról tesz tanúságot, mint például a levesteknős, aki nem is tudom, mire számított ezzel a névvel.

Azóta egyébként rájöttem, hogy a Thackeray életrajzzal (ami szintén dühítő bír lenni, csak másképpen; soha nem értettem, hogy ha valaki nem hajlandó dolgozni, illetve luxuscikkekre szórja el a pénzét, akkor miért a sors igazságtalanságára panaszkodik, amikor elfogy neki?) és a Tomorrow magazin kisszínes rovataival* kombinálva pont megkapom azt a sokszínűséget és témáról-témára ugrálást, ami a Harmadik csimpánzot olyan vonzóvá tette számomra, következésképpen az életem csupa kaland és érzelmi hullámvasút mostanában. Képzeljétek el, mi lenne, ha még az ágyból is kikelnék.

* na jó, ez utóbbiban napjában párszor azt is elolvasom, ahol kedves és
szép dolgokat mond a blogomról; lehet, hogy ezáltal leszek egész
életemben a legközelebb a hírnévhez és csillogáshoz, úgyhogy igyekszem
minél teljesebben kiélvezni.

Az van, hogy én három dologtól félek a világon úgy igazán: az
ismeretlen emberektől, a cápáktól és a kutyáktól (persze nagyon magas
helyről sem ugranék le szívesen, de az nem félelem, az józan
megfontolás). Az ismeretlen embereknél nincsen szörnyűbb, pedig az én
állapotom még nem is olyan rettenetes és a létképtelenség felé tendáló,
mint a szélsőségesen antiszociális, ugyanakkor matematikailag zseni
volt pasimé, aki például mindig védőgázas csomagolású felvágottakon élt
inkább, mint hogy beszélgetni kelljen a pultossal; nem, én ha van
valami feladat, vagy közös,
ugyanakkor időben szűkre behatárolható téma, mint például hogy
sajtokból milyet és mennyit preferálok, akkor minden további nélkül
képes vagyok a kontaktus kezdeményezésére. Ugyanakkor végtelenül
rettegek azoktól a helyzetektől, amikor olyan idegenekkel, akikkel
esetleg nem akarok beszélgetni, beszélgetésre kényszerülhetek bármiről,
ez a félelmem idézte elő olyan túlélési technikák adaptálását, mint
hogy bármikor, bármilyen helyiségben egy pillantással felmérem a
menekülőutakat és a legveszélyesebbnek tűnő humán tényezőt (párhuzam:
The Bourne Identity*), bármikor, bármilyen körülmények között képes
vagyok vakbélgyulladást imitálni (párhuzam: a vöröshasú unka),
illetve a dohányzásra is valószínűleg azért szoktam rá, mert így
megbántódás nélkül bármikor bárhonnan eltávozhatok tíz percre
(párhuzam: a balrog). A bagózás, bár sokak szerint gusztustalan, még
mindig társadalmilag elfogadottabb szociális excuse, mint pl. az
anorexia lenne, hogy hangzana már az, hogy bocs, mindjárt jövök, ki kell mennem hányni.

A kutyáktól meg sokáig nem féltem, vagyis gyerekkoromban féltem, aztán
amikor a szüleim kiköltöztek kertvárosba, akkor ott volt három
nagydarab, de gyengéd lelkű kóbor állat, akik kipécéztek maguknak, és
ha sétálni, vagy csak a húsz percre lévő megállóba indultam, akkor nagy
lelkesen úgy tettek, mintha gazdás kutyák lennének, és vinném őket
sétáltatni. Akkoriban, miattuk és a headset miatt, én voltam arra a
bolond kutyás lány, aki egy egész falka vérebbel jár, és közben magában
beszél (rurális, technológiaismeret terén elmaradott tájékáról van szó
az országnak). Időnként rám is szóltak, hogy pórázon vigyem már őket,
ilyenkor mindig magyarázkodhattam, hogy nem az enyémek, a kutyák meg
sebzett tekintettel bámultak fel rám, hogy miért tagadom le őket, és
jöttek szorgosan a nyomomban, a szavaimat cáfolandó. Szóval, bár később
találtunk nekik gazdát, akkoriban már nem féltem a kutyáktól, annyira
nem, hogy amikor egyszer odajött hozzám egy szintén nagydarab, szabadon
kószáló eb, akkor simán odanyújtottam az orra elé a kezem, hogy
megszagolhassa, erre elkapta a karom, és megpróbálta letépni (dzsekin
keresztül is lyukat ütött a bőrömbe, és napokon keresztül kék-zöld
foltos voltam), én meg álltam ott hülyén. A neveltetésemet
jellemzi, hogy a sikoltozás számomra elképzelhetetlen opciónak tűnt,
úgyhogy megvártam, amíg valaki normális hallótávolságba ér, és akkor
megkérdeztem tőle, hogy izé, lenne-e szíves segíteni elkergetni ezt a
kutyát, amelyiknek a szájában itt van a karom. Aztán orosz ismerőstől
kaptam ilyen kutyariasztót, de azóta nem bízom bennük.

A kutyákat persze ki lehet kerülni, de ami végképp szörnyű, az a cápák.
És nem, nem a film miatt félek tőlük, a film az egy igazából nagyon
eufemizált, megnyugtató változata volt annak, amit én a cápákról el
bírok képzelni. A cápák azok mindenhol ott vannak, ahol a víz, ezért is
az ördög találmánya a habfürdő, mert az alá nem lehet belátni, és el
nem tudom képzelni, az emberek hogy mernek például bemenni a Balatonba.
Szóval itt vagyok én, a cápákat illető, alapvetően jogos, bár némelyek
szerint talán kissé túldramatizált érzelmeimmel, és akkor emberek olyan
könyveket írnak, mint a Raj, ami miatt most már nemcsak a cápáktól, de
a bálnáktól, a medúzáktól, a tengeri férgektől, és a homároktól is
félek. Komolyan, csak azért olvasom még mindig, mert azok után, ami
eddig történt benne, mindenképpen szükségem van valami megnyugtató
feloldásra. A rettegésről csak néha tudja elterelni a figyelmemet a
fordító trehánysága, aki túl lusta a tárgyas ragozás elsajátításához és
a helyes szórend megállapításához úgy oldalanként két-háromszor,
illetve a Remoteli Operated Vehicle-t Távoli Operatív Járműnek
fordítja, jó, tudom, ő a német nyelvben van otthon, de legalább
megkérdezhetett volna valakit. És egyébként, nemzetségtől függetlenül
mindenkinek nagyon egyforma, o betűkkel teli neve és személyisége van,
de nem ez a lényeg, mondom, hanem a zsigeri rettegés.

* Jason Bourne:
Who has a safety deposit box full of… money and six passports and a
gun? Who has a bank account number in their hip? I come in here, and
the first thing I'm doing is I'm catching the sightlines and looking
for an exit.
Marie: I see the exit sign,
too, I'm not worried. I mean, you were shot. People do all kinds of
weird and amazing stuff when they are scared.
Jason Bourne: I can tell you the license plate numbers of all six cars outside.

Az, amikor a mellső kerék segítségével az arcomra felverődött
sárdarabokat az arcomba csapódó zuhogó esővíz mossa le, hogy azután kis
patakocskákban csatlakozzon a hátamon lecsordogáló izzadsághoz, szóval
az csak az első tíz percben kínos, mert utána elterelik az ember
figyelmét a mellette elhúzó, egész tócsákat a nyakába fröccsentő
kamionok. Ez derült ki tegnap este, amikor rövid tűnődés után az eső
dacára biciklivel indultam el a hazafelé vezető úton, ami, mint
kiderült, 22,5 kilométer.

Ez úgy derült ki, hogy vettem kilométerórát az Auchanban, meg kaptam
ott végre ilyen nagyméretű gyümölcskosárka-formát (vagy kisméretű
gyümölcstorta-formát), ami egyébként még a vasedényben se nem van,
továbbá beszereztem 3 db új dvd-t is, mert az mindig elfér, meg amiért
valójában bementem, egy digitális, 100g pontossággal mérő mérleget
entestem súlyának rendszeres megállapítása céljából, ami mind azt
bizonyítja, hogy érdeklődéseim meglehetősen szerteágazóak, és időnként
konfliktusban is vannak egymással. A sütőedények egyébként feketék, a
dvd-k név szerint a Takeshi Kitano-féle Zatoichi (megvan valahol
egyébként a vagy 20 részes eredeti sorozat is, de abból még csak kb 3
részt láttam, talán kéne valami nonstop Zatoichi-hétvégét rendezni
valahol, ennek egyetlen akadálya, hogy valszeg én lennék az egyedüli
résztvevője), meg a Szigorúan piszkos ügyek 3 (ebből csak a kettest
láttam, annyira emlékszem belőle, hogy az elején ott morogtam magamban,
hogy ezeket a ferdeszeműeket megkülönböztetni sem lehet egymástól, és
ennek a történetnek se füle se farka, és kb az első negyedórán
keresztül egyszerűen fogalmam sem volt, hogy akkor most mi van, ott
ültem kérdőjelekkel a fejem fölött, és akkor egyszercsak egy baromi jó
film lett belőle), meg a Kontroll, ami szerintem egyébként az egyetlen
nézhető magyar film, a maga hiányosságai ellenére. Ja, még a  Tesó
meg a Portugál is jó volt, de azokra már nem emlékszem. A mérleg pedig
üveglapos, és – teljesen meglepő módon – működik, például ha kétszer
egymás után rálépek, ugyanazt az értéket mutatja. És ha kimegyek pl
pisilni, akkor is a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva frissíti
az értéket. Egyszerűen nem lehet betelni vele.

Könyvet sajnos nem vehettem, mert mondtam a fiúmnak, hogy addig ne
engedjen új könyvet venni, amíg ki nem olvastam az eddig
kiolvasatlanokat, és ha vettem volna, akkor most úgy tűnhetne, mintha
nem lenne előttem tekintélye.

Na de lényeg a kilométeróra, amit meglehetősen lassan, és különböző
háztartási eszközöket (mint pl kiskanál nyele) bevetve sikerült
felszerelnem végre, és amikor minden ide volt kötve meg oda volt húzva
és pont három milliméterre tartózkodott a megfelelő ponttól, továbbá a
rendszergazda is ellátott elemmel és fizikai ismereteinek megfelelő
fejezeteivel, és a fiúm is beavatott a mérés nemes művészetébe, akkor
fogta magát az egész, és nem működött. Én viszont nem sírtam, hanem
reseteltem, mire működésbe fogott, tehát nem véletlen a kicsit
nagyvonalú "fedélzeti számítógép"
megnevezés a használati utasításában (a biciklim egyébként nagyon örült
ennek a fedélzeti számítógép dolognak). Szóval, a tények: a háztól a
munkahelyig a távolság 22,5 km. Az átlagsebességem ezen a szakaszon
15,3 km/óra (ne feledjük, Budáról van szó, ahol minden csupa dimb és
domb és gyalogos), a maximális sebességem 36,5 km/óra (ne feledjük,
biciklizésről van szó, amikor is minden dimb és domb felfelé lejtős),
és a fokok száma celsiusban kettő volt ma reggel, rosszul is esett
nekem.

Egyébként baromi kompetitívvé tesz ez a kilométeróra. Folyamatosan magammal versenyeztem tőle.

Most nem nagyon érek rá írni, mert mindig a leendő bringámra gondolok
meg-megállva (holnap lesz, ha minden jól megy), de azt muszáj
közzétennem, hogy Raymond Chandlert én az ilyenekért szeretem:

Visszajátszás.

Egyébként meg Cortazar. Olyan, mint a Reptiles a falamon.

Múlt pénteken értesített a bookline, hogy megjött a Camelot Capers,
úgyhogy elmentem átvenni, és ha már ott voltam egy könyvekkel terhes
helyen, éltem a lehetőséggel. Még így is üres a legtöbb polcom, szülői
szobámból az algebra-analízis-számelmélet szentháromságon kívül
egyelőre csak a Pratchetteket hoztam át, mert azok befértek a
hátizsákomba. Szóval most könyvblog:

The Camelot Capers – Elizabeth Peterset egyértelműen az Alextől kaptam az életembe, mert az Óvakodj a múmiától!
plakátdömpinget önmagában elég elborzasztónak találtam volna ahhoz,
hogy a kezembe ne vegyem őt soha (megjegyezném azért, hogy –
zavarbaejtő módon – fordítva sem korrelálnak a reklámok, tehát nem
minden olcsón hatásvadász kampány rejt maga mögött jó könyvet). Alexet
viszont az Egyesült Államoktól lízingeltem egy évre, lehettem vagy húsz
éves, pisze orrú és ártatlan tekintetű, ő viszont megvolt harmincegy,
egy fizikusi és egy történészi diplomával súlyosbítva, és a doktoriját
megcsinálni költözött távoli kontinensünk eme egzotikus sarkába. És nem
mondom, hogy az életem legboldogabb egy éve volt, de igen sok jó dolog
maradt belőle, mert Alex olvasott, és ha kiolvasta, odaadta, és valami
istentelen jó ízlése volt könyvek terén (csakúgy, mint nők terén, jegyezném meg
halkan, de leplezetlen hiúsággal). Őáltala olvastam például az első
Harry Pottert, másfél évvel azelőtt, hogy itthon kijött volna, meg a
Doonesburyt (ami itthon soha nem fog kijönni, amerikai belpolitikai
eseményekről szóló képregényszatíra), és mutatott nekem Saudek albumot,
meg a teljes Prágát idegenvezetéssel (keleteurópai történelmet kutatott
akkoriban), aztán jött a Story of O, a teljes Dan Savage életmű,
Galaxis útikalauz eredetiben és a BBC rádiójáték kazettán, stb, és E.
P. Miss Peabody sorozata már az utolsók között volt, akkortájt, amikor
összeköltöztünk, csak hogy egy hét múlva kisétáljak onnan, vissza se
nézve. (A casus belli az volt, hogy felállt cipővel a konyhapultra, de
ez csak megerősített abban, hogy a közöttünk lévő alapvető kulturális
különbségek – amiket már olyan apróságok is jeleztek korábban, hogy
képes volt a könyveit kidobni elolvasás után, és nem hitt a
zsebkendőhasználatban – átugorhatatlan szakadékot képeznek). Mindegy,
lényeg, hogy E. P. teljesen hibátlan krimiket ír.

Edward O. Wilson: Minden
egybecseng – az elmúlt egy évben vásárolt könyveim úgy 90%-ban Typotex
kiadványok voltak, olyanok nekem ezek a
genetikás-evolúciós-kvantumos-nagy egyesített elméletes művek, mint a
nagymamámnak a szappanoperák, előre tudom, hogy nagy újdonságokat már
nem fogok bennük találni (ami újdonság lenne, annak megértéséhez több
éves tanulmányi kitérőre lenne szükségem, ennyit meg nem vagyok
hajlandó áldozni a dologért), de mégis muszáj megvennem őket és
elolvasnom, hogy mi történik a fotonokkal és az aminosavakkal a 123.
folytatásban. Nem beszélve a bonobókról. (Azért időnként van
meglepetés, Jared Diamond például vagy nagyon tud valamit, vagy nagyon
jól blöfföl).

Foucault: Elmebetegség és pszichológia (A klinikai orvoslás születése) – a pszichológiás könyvekkel is úgy vagyok, hogy ha nem túl csiricsáré a borítójuk, és van a címnek sodrása, akkor jöhet.

Ed McBain: Money, Money, Money és Vespers:
E. McB. jól felépítí, jól megírja, rak bele hullát, rejtélyt logikus
megoldással, rendőrörsöt, korrajzot, jellemeket, és megfelelő
mennyiségű szarkazmust. Az egyik cím egyébként magyar fordítás,
bónuszpontért lehet találgatni.

Agatha Christie: Egérfogó – mert a többi 116 könyve már megvan.

Alan Oken: Amint fent, úgy lent
– lehet fújolni meg engem is túlsznobkodni, de ez akkor is az egyetlen
hiteles asztrológiás könyv ami magyar nyelven megjelent, olyan
olvasmányos, mint egy regény, és nagyon beletalál. Ez egyébként a
második példányom belőle, az első eredetileg a balrogé volt, de
kölcsönkértem tőle, és egy év múlva nekem ajándékozta örökre
(döntésében talán az is szerepet játszott, hogy ha csak ránézett a
könyvre, finom vonásaim eltorzultak, és olyanokat sziszegtem, hogy a drágaszág az enyém, cak az enyém),
és ez azért jó, meg fontos, mert ez a könyv a mi különbejáratú
buddhizmusunkról szól, és ez az oka annak is, hogy muszáj volt vennem
még egyet, mert a balrogét nem tudnám kölcsönadni senkinek.

A davincis írást meg részben rehabilitálnám, mert fordításnak valóban
csapnivaló, és a rohannak lopott kocsiban meg repülőn meg mindenhogyan
részek baromi unalmasak, de az összeesküvéselmélet tetszik.

Hülye voltam és bedőltem, most szórhatom a fejemre a hamut.

De mindenki azt mondta, hogy mennyire pörgős, meg izgalmas a Da Vinci
kód, meg jelölték a nagykönyves balhéban is, úgyhogy végül is engedtem,
és megvettem. Ekkor kiderült, hogy valami iszonyú gyenge fordítás (a
bevezető első mondatában rögtön trehányul bánik Bori E. a birtokos
ragozással), közepesen gyenge indítással, ráadásul lónagy betűkkek
nyomva, újrafeldolgozott papíron. És az egy oldalon található sorok
száma sem osztható hárommal, úgyhogy én, és társaim az
obszesszív-kompulzív kényszerbetegségben kénytelenek vagyunk minden
oldal tetején lecsippenteni egy sort a tekintetünkkel, mielőtt
folytatnánk.

Dühömben megrendeltem a The Camelot Capers-et, és ezentúl szilárdan
tartom magam az elhatározásomhoz, hogy krimiből csak általam elismert
szerzőket fogyasztok (Elizabeth Peters, A.C., Chandler, Ed McBain,
stb). Az irgumburgumát neki.

Voltam könyvesboltban is, megvettem angolul a How to be good-ot Hornbytól metróskönyvnek, meg Az önző gén-t
Dawkinstól. Most fejeztem egyébként be a Focilázat, és bár a
labdarúgástól nekem messze nincs katarzisom, Hornby olyan, mint egy jó
haver, akkor is meghallgatja az ember, ha kevésbé érdekes hobbijairól
mesél. A génest meg már valamikor kiolvastam sebtében valakinél, üres
óráinkban, most meg majd rendesen. Dawkinssal egyébként a
Szivárványbontás óta nem vagyok annyira haver, egy amúgy is vékony
könyben én nem akarok egy teljes fejezetet Gould szétcincálásáról
végigolvasni, főleg, hogy Gould amúgy is méltatlanul túl könnyű
célpont, de hát a nagy elmék se tudnak mindig ellenállni a csábításnak
(vegyünk például engem, és életem történetét).