Ja, egyébként meg mindenkinek, aki szereti (tudom, hogy illik, de nekem hosszú évek alatt sem sikerült megkedvelnem, ellentétben pl. az Arizonai álmodozókkal): az Auchanban újabban kapható ezresé' a Macska-jaj c. Kusturica alkotás.

Az Aljas (Alias) nem igazán jött be nekünk, a Dark Angelt meg nem lehet megszerezni, úgyhogy próbaképpen lenyomtuk most a Shield első szezonját (nem hosszú, rendhagyó módon 13 epizód) azokban a szakaszokban, amikor éppen nem aludtam és nem ettem (nem könnyű elkapni ezeket mostanában). A Shield egy Los Angeles-i rendőrkapitányságról szól, amin belül működik kísérleti jelleggel az ún. Strike Team is Vic "Good cop and bad cop have left for the day. I'm a different kind of cop" Mackey vezetésével, aki nem igazán riad vissza a törvény árnyékosabb oldalára való átcsellengéstől sem, amennyiben ez érdekében áll. Ugyanakkor a Strike Team tagjai számára igen fontos a betyárbecsület, és tetteiket a személyes haszonlesésen kívül egyfajta sajátos igazságérzet is vezérli, például csak az olyanokat lövik le, akik árulkodnak, aminek jogosságát mindenki beláthatja, aki hozzám hasonlóan öcs típusú testvérrel nőtt fel. Van persze mindenféle személyes mellékszál is a történetben, de szerencsére nem nyünnyögnek sokat, a lényeg mindegyik epizódban az aktuális bűntények kinyomozása (időnként több részen keresztül), a belső kimittud, meg a vallatási technikák, ami számomra különösen vonzó motívum. És pörög az egész, az egyetlen negatívum talán a szereplők megjelenítése az elején, ami úgy történik, hogy bevillan két másodpercnyi akció, majd egy fekete képernyő egy névvel, és ez ismétlődik párszor roppant idegesítően. Viszont a főcím kimondottan rövid (már-már a Lostéval vetekszik), és jó a zene.

Elgondolkoztam egyébként azon, hogy mennyire károsítja az emberek pszichéjét egy olyan sorozat, ahol a kimondottan simlis (gyilkosságtól, rablástól, súlyos testi sértéstől sem visszariadó) főszereplőkkel azonosulnak, akik ráadásul rendszeresen megússzák tetteiket, és arra a következtetésre jutottam, hogy számomra például ez kimondottan üdítő a sok kilúgozott, pc cuccos után. Ráadásul megtaláltam a távirányítómat (vagyis nem én, én ez alatt a két hónap alatt nem vittem igazán túlzásba a keresését, csak időnként ránéztem a kisasztalra, hátha valahogy visszakerült oda, de nem, viszont vasárnap este volt valami csernobilos összeállítás a Discoveryn, úgyhogy a fiúm két perc alatt megkereste), úgyhogy bekapcsoltam a tévét, és az kb 45 perc alatt annyira felbaszta az agyam, amennyire a Shield teljes első évadja sem, pedig az gyilkosságos sorozat, és mindezt úgy, hogy a Discoveryről nem kapcsoltam máshova. A Discoveryn a Mythbusters ment, és azt próbálták benne bebizonyítani, hogy a vajaskenyér nem hajlamosabb a vajas oldalára esni, mint a simára, és esküszöm, pár perc után fizikailag rosszul lettem attól, ahogy a vajaskenyereket rugdosták bakancsban a hülye amerikaiak, azt hiszem, ezt nevezik kulturális szakadéknak. Bár alapvetően kedvelem őket, de abban, hogy az egyszervolt amerikai pasimmal szakítottam, komoly szerepet játszott az, hogy képes volt a repülőre vett könyvét az utazás végén kidobni. Igen, a szemetesbe bele.

Szóval akkor leültem látótávolságon kívül a monitor elé, és csak hallgattam a tévét, már kezdtem is lenyugodni, amikor jött a köcsög Robi az ő Nicorette tapaszával. Egyszerűen nem értem, hogy van képe ehhez a tapaszgyárnak, hogy a majomarcút erkölcsileg magasabbra helyezik azért, mert nem képes magától leszokni, hanem ehhez segédeszközökre van szüksége – nagyon felháborodtam, sajnos ehhez nem volt közönségem, olyankor sokkal jobb, amikor a fiúmmal nézzük ágyból a tévét, és versenyt fikázzuk a benne szereplőket, valószínűleg igen szórakoztató öregkor elé nézünk. És az a leereszkedő hanghordozás, ahogy Zoliról, a Nicorette tarajos süléről beszéltek, na azzal végleg kihúzták a gyufát, ki is kapcsoltam a készüléket. Holnap talán kísérletet teszek az Animal Planettel, hogy azt meddig bírom.

– Létezik olyan ember, aki képes nem elolvasni a spoilereket, ha ott vannak a szeme előtt, még ha ki is táblázzák, hogy spoiler? – közvéleménykutattam a fiúmat, ő lévén kéznél.
– Én például simán átugrom őket.
– Ez furcsa, mert én mindig meg voltam győződve, hogy ez emberfeletti képességeket kívánna, úgyhogy a spoiler kijelzése/nem jelzése csak udvariassági kérdés, illetve ürügy a nyafogásra. És mivel kettőnk közül én hasonlítok jobban egy normális emberre…
– Már miért te? Most páratlan hét van, vagy mi?

Szóval spoilerkedés következik, így május vége felé gyors áttekintés még az általunk preferált aktuális seasonok befejező részeit illetően:

És akkor ott van még annak a problémája, hogy vajon mit fogunk csinálni egész nyáron. Az Aljasból csak egy részt bírtunk ki.

Időközben véget ért az Angel utolsó, ötödik évadja is nálunk otthon, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül.

Kedvenc pillanataim:

Az utolsó rész után egy ideig persze furcsa volt, például beszélgetéssel próbáltuk áthidalni a vámpíros sorozat hagyta űrt, ennek ellenére én bele is betegedtem a dologba, meg ilyenek. Azóta viszont elkezdtük a House MD-t, aminek az egyetlen baja, hogy se űrhajók, se vámpírok nincsenek benne, ennek ellenére nézhető; emellett természetesen hetente követjük a szokásosakat, vagyis a Lostot (ami lassan kiérdemli a "sorozat, amiben nem történik semmi" alcímet), a Veronica Marsot és én egyéni versenyzőként a Gilmore Girlst is, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy csak úgy élnénk bele a világba.

Az Angel sorozat kétségkívül eddigi legviccesebb része volt a tegnapiak közül az, amikor az Angel bábszínházi bábuvá változott. Még aranyos plüssfogai is voltak a vámpíros jelenetben.

Igazából nem is tudom, hogy miért ültem be tegnap az Ice Age 2-re. Vagyis tudom, azért, mert én befolyásolható vagyok (durván), és minden véleményformáló tényezőnek körülöttem természetes dolognak számított, hogy meg kell nézni, ha már kijött, és milyen vicces volt, és a motkány mennyire cuki. Szeretném leszögezni, hogy én egyre kevésbé érzem magam jól egy olyan társadalomban, ahol kúl dolognak számítanak bugyuta amerikai animációs izék (és asszem, azt is muszáj leszögeznem, hogy a fiúm például nem véleményformáló tényező az én esetemben, hanem véleményemkinyilatkoztató tényező). Ja, és ha már szögezés, akkor legszívesebben Sidet, a lajhárt is, mert ritka undorító egy állat. Én meg valószínűleg ritka egy morgós öregasszony leszek.

Szerintem arról van szó, hogy nekem nincsen gyermeki énem (mondja ezt olyasvalaki, aki tegnap egész este a világítós báránykáinak keresett helyet a falon), mármint nem különül el, én a komolyan vehetős meséket szeretem, mint a vámpíros-zombis történetek, nem az olyan kikacsintósakat, mint például a klasszikus mesék Disney által kasztrált változata. Ezek az animációs vacakok, ahol folyamatosan a család, meg a mindenki szeret mindenkit, meg a borzasztó unalmas, lekerekített, morális tanulsággal terhes vontatott történetek leginkább a nagyon felnőtteknek szólnak, akik a látszatba kapaszkodnak, hogy ne kelljen gondolkozniuk, de mi ugye tudjuk, hogy igazából minden sokkal rejtélyesebb és zavarosabb és érdekesebb?

Ami meg a scratot illeti, 1. túl van sztárolva, 2. én soha nem találtam igazán viccesnek azokat a történeteket, amikor valaki mindig pórul jár, 3. borzasztó idegesítő, amikor körülötted mindenki felröhög, ha megjelenik a mogyoró, pedig ez már elsőre sem volt annyira vicces.

Mondom, morgós, öreg, asszony, az leszek.

Igazából persze mostanára borzasztó nyűgös vagyok, és azon gondolkozom,
hogy beülök valami moziba egyedül, de a moziműsort valami rosszul
értelmezett dacosságból nem vagyok hajlandó megnézni.

Így pedig nem könnyű.