Ma pontosan egy szám alatt értem be a XII. kerületből a törökbálinti munkahelyemre. Igaz, hogy a települések egymáshoz közelebbi széléről van szó, és a szám az I'd Do Anything for Love volt Meat Loaftól (majd' 12 perc), és az egérutas kereszteződésnél is zöldet kaptam, de akkor is. Holnap asszem megpróbálkozom a Whiteweddinggel, Billy Idoltól. Kénytelen vagyok retrózni, manapság már nem készítenek tisztességes hosszúságú zenéket.

Van ugye ez a közkeletű hiedelem, hogy azok ajnározzák túl a kutyájukat/macskájukat, akiknek nincsen gyerekük. Szerintem ez így nem pontos teljesen, szerintem azok pótcselekszenek, akik gyereket csinálnak, mert nem tudják, hogy kell plüssállatot tartani. Időnként gondolkozom is azon, hogy kéne csinálni egy csomó fényképet, és amikor a gyermekes ismerőseink elkezdenek csemetéikről áradozni, akkor az orruk alá kéne tartani és mutogatni, hogy nézd, ez itt a zsiráf, amint kirakózik, ezen meg a nyuszi ölébe bújik, ez meg itt a három patkány, éppen sorozatot néznek.

Szombat délután nagyrészt a földön fetrengtem egy kisméretű gyermekkel (cca 65 cm), és mivel az anyukája nem tudta fejből, mit érdemes vele játszani az ő korában, úgy döntöttem, megmutatom neki, hogy lehet úgy hangokat csinálni, hogy kisebb tárgyakat hozzáütögetünk nagyobb tárgyakhoz. Ez az elfoglaltság teljesen kielégítőnek bizonyult mindkettőnk számára, hosszan elvoltunk vele, aztán jött az anyukája, és elmondta, hogy most olvasta a neten, hogy ebben a korban az egyik javasolt elfoglaltság a hangok adásának megtanítása tárgyak egymáshoz ütögetésével.

Szóval vagy ösztönös pedagógus vagyok, vagy egy <1 éves gyerek szellemi színvonalán állok.

Nekem ez az október huszonharmadika dolog egyébként mindig is ellenforradalom marad, egyrészt családi okokból, másrészt mert én meg illemtanilag vagyok sznob. A családi ok az, hogy nekem az anyai nagyszüleim mindketten úgy nőttek fel, hogy nyolcan laktak egy szoba-konyhában (szülők + gyerekek), 16 éves korukban már a gyárban dolgoztak, és ha nincs a WW2 utáni rendszerváltás, ők a büdös életben nem tanulhattak volna tovább, és nem lett volna esélyük arra, hogy a két gyerekük saját (közös) szobában nőhessen fel. A nagyanyám ötvenhat őszén előrehaladottan terhes volt, a nagyapám ráadásul a belügyminisztériumban dolgozott (kisemberként), a legkisebb rossz, amire számíthattak, az volt, hogy elveszíti az állását, és ott maradnak két pici gyerekkel munka nélkül, szóval a családon belüli terminológia nálunk a mai napig az ellenforradalom.

A másik okom az, hogy én nem vagyok hajlandó semmi olyan ideológiával rokonszenvezni, amit csak lincseléssel, vagy ártatlan (és kevésbé ártatlan) emberekre való lövöldözéssel tudnak kifejezni.

De lehet egyébként ám, hogy az ősz van ránk ilyen hatással, vagy a monoton munkakörülmények (most annyira nyugi van, hogy egy akvárium jelenléte például már a duplájára emelné a pulzusunkat), mindenesetre én sem vagyok semmi.

1. Mondom ma reggel a Beának (üvöltöm utána), hogy látom, levágatta a haját. Ő visszaüvöltött, hogy kábé három hete, úgyhogy amikor közelebb jött, mondtam neki, hogy de legalább láthatja, hogy figyelek rá, még ha nem is folyamatosan. Ő azt felelte, hogy a párjával mi nagyon jól megértenénk egymást (ezt én már akkor leszűrtem, amikor mesélték, hogy a párja azzal indított itt a cégnél (régebben itt dolgozott), hogy hozzá a beosztottjai lehetőleg ne szóljanak egy szót sem, ha valami bajuk van, oldják meg, de a legutolsó esetben zaklassák őt bármivel is, mert nem szeret beszélgetni).

2. Tegnap felmegyek VNC által a földrajzilag még mindig a kommunában elhelyezkedő gépemre, elindítom rajta a bittorentet, nem megy, és akkor majdnem felhívom a rendszergazdát felháborodva, hogy miért nincs ott már megint net. Miután, ismétlem, rávéencéztem a gépre.

3. Szintén tegnap reggel még otthon, szokásos pisi, kézmosás, majd valami víz feltörléséhez szükségem lett volna a vécépapírra, és ezzel kapcsolatban pár másodperc múlva kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy sikerült a kb 4 négyzetméteres fürdőszobában elvesztenem a vécépapírt. Végleg. Na jó, mejdnem végleg, félórán keresztül kerestem, és amikor kibontottam a következőt, akkor természetesen meglett.

Azért jól esne, ha legalább azt felhozhatnám mentségül, hogy máson gondolkoztam.

És akkor most ne felejtsem el ma is kidobni a szemetet a kocsimból, aminek szerves részét képezi a vasárnap összetört, kiömlött és felitatott, rothadó szilva-körte illatú lakásillatosító, vagy felejtsem el, elvégre szeretem a rothadó szilva- és körteszagot, ezért is vettem meg ezt a konkrét lakásillatosítót?

Mindenesetre mostanában rendkívül süket- és vakbarát a gépjárművem, még a két halmaz metszetének tagjai is több méterről megérzik, ha közeledem.

Már az eszembe jár egy-két napja, hogy be kéne menni valami Rossmannba, mert kifogyóban a szempillaspirálom, és ha már ott vagyok, valami szemkihúzó tust is vehetnék, hátha az nem maszatolódik annyira, mint a ceruza, illetve hogy ki kéne próbálni, jól áll-e nekem a szemhéjfestés, mert olyat még nem csináltam. Erre megjön ma a zöld színű kontaktlencsém, és mellette 1 db integrált szempillaspirál und tus, illetve 2 db szemhéjfesték az én színeimben.

Nagyon szeretnék még továbbá egy divx-es DVD lejátszót is, ha már itt tartunk.

Noha általában feltétlen híve vagyok a szélsőségek kerülésének, az arany középútnak és hasonló zenes dolgoknak, ma rá kellett jönnöm, hogy a kompromisszumos megoldás keresése nem minden esetben jó taktika. Van, amikor választanunk kell két lehetőség között, és az egyik mellett szívvel-lélekkel el kell köteleznünk magunkat, ilyen például az a szituáció, ha nem tudja az ember eldönteni, hogy most kettesben, vagy hármasban hajtson be a körforgalomba. Ezúton szeretném mindenkivel megosztani a tapasztalatomat, miszerint ilyenkor az üresbe rakás NEM működőképes opció.

Én a rendes pasikkal egyébként úgy vagyok, hogy csak a rendes pasikat szeretem, viszont közülük is csupán azokat, akik végiggondoltan, szabad akaratukból rendesek, pedig tudnának motoros-bőrdzsekis-otthagyósok is lenni. A legtöbb pasi nem tudna.

A temetőben az volt a helyzet, hogy rajtam kívül mindenki jobboldali érzelmekkel viseltetett (na jó, néha jött velem erősítés), úgyhogy a jelenlegi kormány összes hibája és gyengesége rajtam lett számonkérve, noha én kerültem a témát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a temetőben rajtunk kívül ott dolgozott még pár csoportnyi cigány származású kisebbségi úriember (nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg mi a pc megnevezése a jelenségnek), és az egyik jobboldalitól például szó szerint elhangzott az a mondat, amikor a politikai elvekről beszélgettünk, hogy "nehogy már ez ugyanannyi esélyt kapjon, mint én", és a többség ehhez lelkesen helyeselt, ugyanakkor ők valami magától értetődő, leereszkedő, kedélyes jóindulattal beszélgettek a cigányokkal, ellentétben velem, aki – az általam ismert liberálisok többségéhez hasonlóan – ilyenkor kínosan udvarias vagyok, és csak a legszükségesebbekre szorítkozom, noha előbb vágnám le a karomat, minthogy olyat mondjak, hogy nehogymár ugyanannyi esélyt kapjanak, vagy hogy indítsanak külön osztályokat a cigány gyerekeknek, stb. És nem vagyok benne biztos, hogy melyik hozzáállás tisztességesebb, vagy emberségesebb, pedig többek között ugye Maugham is többször megkerülte ezt a témát, de még így sem olyan egyszerű.

Egyébként ez az egész előítéletes dolog nem egyszerű kérdés, ugye, magának a szónak is van egy pejoratív felhangja, pedig szerintem az például kimondottan az intelligencia jele, hogy ha valaki azt látja, hogy a piros bogyók kilencven százalékban halálos mérgezést okoznak, akkor nem eszik piros bogyókat, még ha tíz százalékuk teljesen veszélytelen is. És amikor külföldön tanultam, akkor igenis hasznosabb volt matekon az ázsiai szekció felé helyezkedni, és a fiúk valóban jobban tudnak autót vezetni, ennek ellenére a rendszergazda például mélységesen felháborodik, ha cigányviccen mosolygok, bár ő a Gomba Előkészítésének Dogmája sarokpontjait illetően is a nulla tolerancia elvét képviseli (vö. akasszunk fel mindenkit, aki nem olyan toleráns, mint mi). És ez szerintem éppen annyira nem helyes, és szélsőséges véleményformálások helyett finomhangolásos technikát igénylő kérdés, mint az alkoholfogyasztás, amivel kapcsolatban a rendszergazda egy túlzásba esést követően átcsapott absztinenciába, ami azóta is tart. Szóval szerintem a szélsőségek általában azt jelzik, hogy valamit nem tudunk kezelni, és bármelyik irányban nagyon veszélyesek lehetnek (noha lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert érzékenyen érint a gombafelvágási technikámmal kapcsolatos mindenfajta kritika).

És van egyébként ez a túlkapás is, amit valami vízöntő-elemzésben olvastam, és magamban is felfedezek párszor (biztos az aszcendensem), hogy annyira fontosnak tartja az esélyegyenlőséget, hogy lerángat mindenkit, aki akár egy fejjel kiemelkedne a tömegből, pláne, hogy a neveltésemnek , illetve a nagyrészt külföldi gyerekkoromnak köszönhetően például úgy nagyjából húszéves koromig azt sem tudtam, hogy mi az, hogy cigány, vagy zsidó, ez utóbbit egészen mostanáig sem tudom megállapítani senkiről (noha az ismerőseim elég nagy része az), ha csak meg nem mondják nekem direktbe. Ugyanakkor nem csak környezeti hatás, mert például Moszkvában ilyen ki nem mondott dolog volt, hogy mi vagyunk a pukka szahib az oroszokkal szemben (a golyórágó, meg a vetkőzőstoll volt az üveggyöngy), én ennek ellenére fél éven keresztül jártam egy orosz sráccal (a járásunk harmadik hetében már a kezemet is meg merte fogni), noha ez határozottan nem volt comme il faut hozzáállás, de hát ugye, a vízöntő aszcendens. Meg nagyon jó pasi is volt, akkoriban vonzódtam az ilyen sötéthajú, kékszemű, nyúlánk, sálas típushoz. Aztán később voltam a másik oldalon is, kelet-európaiként Amerikában, de az sem viselt meg túlságosan, inkább vicces volt, és talán London az egyetlen valóban befogadó nyugati városom, amihez valószínűleg nagyban hozzájárul az, hogy nagyon kevés ott az angol. Azóta viszont szerencsére én vagyok a turista bárhol, akár Budapesten is, aki egyáltalán nem rasszista, csak bizonyos minősített esetekben különösen udvarias és távolságtartó.

Családunkra mindig jellemzőek voltak a politikai szélsőségek, illetve a karakteres ízlés öltözködés terén, de azért mégis elcsodálkoztam, amikor megláttam az öcsém képét az index Lonsdale cikkében. Ami az én öltözködésemet illet, asszem, a női korszakomat élem, legalábbis a rajtam előforduló csipkés harisnyák meg hímzett hogyishívjákok (szélsőséges esetekben virággal) erre engednek következtetni, továbbá újabban fülbevalót is hordok, hunyorítva valódi zafír. A külvilágot sem hagyom hidegen, a lenti irodában meg is jegyezték, hogy rendkívül üdítő ez a nőies stílus, igaz, ők mindig ezt mondják, ha a dekoltázsom mélyebb a szokásosnál, viszont mostanában még a fiúm is kinyitja fél szemét reggel, mielőtt elmegyek otthonról, és utánamszól, hogy csinos a lány, pedig ezt régebben is tudtuk mindketten, és ő általában nem híve a redundáns információátadásnak.

Az, hogy öltözködöm, az úgy kezdődött, hogy idén végre lehet kapni normális orrú női cipőket is, nem csak azt a végtelenül kihegyesedő idétlenséget, ráadásul idén már nem olyasvalakivel járok, aki nem hagy magassarkút viselni attól való féltében, hogy akkor nem lesz eléggé magasabb nálam, és ennek örömére vettem is rögtön hármat, egy szépségesen hidegrózsaszín belsejű sötétbarnát, meg egy sokcsatos csizmát, illetve egy fekete bőr félcipőt (az előszobában körbetekintve most már a gyengébb megfigyelőképességű látogatóink számára is nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúm egy százlábúval jár), és ennek örömére a felsőruházati termékek terén is megcéloztam a nyárvégi kiárusításokat, hogy hozzá tudjak öltözködni a cipőmhöz. A cipőimhez. Ugyanakkor meg kellett tapasztalnom a határaimat is, a mai reggeli kitűzött célom ugyanis az volt, hogy a göndörítő hab segítségével lágyan omló csigákat varázsolok a fejemre, viszont valahol félrecsúszott a dolog, és most leginkább úgy nézek ki, mint aki lágyan omló, ugyanakkor csoffadt döglött patkányokat visel a fején, ráadásul kendőm sincsen, csak egy piros, amin fehér csontvázak kopulálnak egy "bone me" felirat alatt, ez utóbbit a temetőben tartózkodás ideje alatt viseltem, mert nekem is van stílusérzékem, nem csak az öcsémnek.

És egyéb tekintetben is bebizonyosodott, hogy nem is vagyok annyire impulzív, hanem inkább jól megfontolt, takarékos és előrelátó vásárló, a fiúm legjobb barátjáék például most költöznek, és ennek kapcsán kiderült, hogy ott a feleség némely könyveket esetleg 5-6 példányban is megvesz. Ehhez képest én abszolút visszafogott vagyok, nekem semmilyen könyvből nincs 3 példánynál több darabom, és ezekre is tökéletesen helytálló magyarázattal tudok szolgálni, vannak például azok a művek, amiket többfajta fordításban kiadtak (plusz az eredeti), meg azok, amiket többféle borítóval kiadtak, meg azok, amiket különösen gyakran a kezembe veszek és nem akarok mindig lemenni a földszintre vagy fel az emeletre, ha olvasni van kedvem, satöbbi.

Amikor pedig a gobelines fedelű varródobozomat vettem jól megfontoltan, takarékosan és előrelátóan, az még a fiúmnak is tetszett, hoha először nem tudta, micsoda. Kis gondolkozás után viszont fülig érő szájjal közölte velem, hogy rájött, mi az: egy szerszámosdoboz lányoknak, amiben azokat a dolgaimat fogom tartani, amiket még csak ezután szándékozom megvenni. És nagyon örült a kovácsoltvas próbababámnak is, ami egy végképp hasznos és szükséges darab, nem beszélve az esztétikai minőségről, amit a nappalinkhoz adott, a kovácsoltvas kalitka kapcsán viszont megjelent néhány kérdőjel a feje körül, de miután tisztáztuk, hogy tudatában vagyok annak, hogy nincs madarunk, azzal sincs baja, noha igazából szerintem nem érti, annak ellenére, hogy a koporsófogantyúkat érti, pedig koporsónk sincsen. Nem baj, mert én például a kenőmájast nem értem. Jól van ez így.

Tegnap a szememre lett hányva, hogy mindig mindent elviccelek, és soha nem írok ide a problémáimról, a félelmeimről meg a vágyaimról. Mert az én életemben is akad ilyen, ezeket általában azért nem teszem közzé, mert nem akarom, hogy sajnálkozzanak, vagy kárörvendjenek felettem, másrészről viszont, ha mindent magamba fojtok, lemondok az együttérzésről is, illetve arról, hogy megtudjam, más is hasonló gondokkal küszködik, ami csillapítaná a kínzó magányt szívemben.

Mert tökre lehetséges például, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki retteg a fogastól.

Régen nem féltem tőle, amikor még a rendes helyén állt, akkoriban jó fogas volt, és nem mozgott mindig gyanúsan, ha csak a szemem sarkából lestem rá. Most meg már ott tartunk, hogy fogmosás közben is fél szemmel oda-odapislogok, hogy ne essen ki a látókörömből (a fürdőszoba előtt áll), persze becsukhatám a fürdőszobaajtót, de akkor nem látnám, mit csinál. A fiúm természetesen nem veszi komolyan az egészet, olyannyira, hogy azzal hülyéskedik, hogy előránt a háta mögül vállfákat, és azt mondja, hogy hu, ráadásul itt hagyott most vele egyedül. Hétvégén, mivel majdnem végig otthon voltam, már annyira életem központi kérdésévé vált ez a fogas-ügy, hogy a Júdás nevű sörrel elkövetett afférom után bátorságot kapva csak azért lementem az alsó szintre, hogy odaálljak elé, és vádlón rámeresztett mutatóujjal megmondjam neki, hogy nem félek tőled, hülye fogas, mert úgysem tudsz feljönni a lépcsőn. Szerintem akkor egy kicsit beijedt, mert azóta mintha meghúzná magát.

Biztos erre is van valami support group.

Olyan szomorú lettem attól, hogy elutazott a fiúm, hogy muszáj volt elmennem vásárolni. Bánatomat dijoni mustárral és avokádóval enyhítettem, meg varrógéptűt is vettem. Ráadásul azt úgy, hogy fogalmam sem volt a méretről, hanem csak ráböktem egyre, hogy az jó lesz, és jó lett. Őstehetség vagyok. A hétvégi háztartásbelik gyöngye.

Azért néha hiányzik, hogy nincsen nekem egy barátom sem. Amikor elnézem a fiúmat, és az ő barátját, ahogy hosszan beszélgetnek olyan dolgokról, amiből én az egyes szavakat sem értem. Meg amikor a fiúm elmegy hétvégére valami hegyre.

Olyankor kifesthetnénk egymás lábkörmeit például, vagy mittudomén.

Tegnap bejelölt wiwen a pasimnak az a kollégája, akivel csernobilban voltunk, és akinek nem tudjuk a nevét. Az azonosítását számomra meglehetősen megnehezítette, hogy, ugye, nem tudom a nevét, és csak három képet rakott fel, az egyiken két búvár volt búvárruhában, a másikon egy kutya, a harmadikon egy ló. De csak két közös ismerősünk volt, az egyik a pasim, úgyhogy, mivel a detektívregényekből tudom, hogy a rejtélyes ügyek megoldása a megfelelő kérdés feltevésében rejlik, megkérdeztem magamtól, hogy ki lehet a pasimnak az az ismerőse, akinek én nem tudom a nevét, és ebből rögtön rájöttem. Hiába, azok a kis szürke agysejtek.

Sokat töprengtünk azon, hogy a zsiráfunk (akit csak jobb híján nevezünk így) családfájában milyen állatok szerepelhetnek vajon. Az összeset még most sem tudjuk, de ma a fiúm arra a következtetésre jutott, hogy az ősök között feltétlenül lennie kellett legalább egy hiénának.

Az egyébként meglehetősein ironikus, hogy én például nagyon szeretem a
zombis meg a kaszabolós filmeket, teljes lelki nyugalommal pakolok
hullákat ládába, azzal sincs bajom, ha egy doboznyi koponya mellett
kell enni/inni, viszont mióta a fiúm takarítás közben áthelyezte a
fogast a lépcsőfordulóba, mindig halálra rémülök tőle. Időnként
sikoltok is. Olyan, mintha egy ember állna ott. Hat kabátban.

Kiszaladtam az imént a közértbe, venni rizskekszet meg nagy tábla csokikat, illetve az élelmiszerek többi alapvető csoportjából is válogattam (lásd még áfonyalekváros fánk). A hozzánk legközelebbi közért egyébként a TESCO, úgyhogy oda szaladtam ki. Az említett élelmiszerboltban két enyhén kínosabb élményem is volt, az egyik az, hogy szembesültem az emberi lélek legmélyebb, legalantasabb bugyrai szülte édességgel, aminek neve szotyola cukormázban. Azóta próbálom elfelejteni és nem gondolni rá, de szerintem rémálmaimban még kísérteni fog.

A másik az óvszervásárlós témakör volt, mert most egy hónapig nem tablettázok, és akkor már inkább gumi, mint pelenka. Én idáig marhára nem voltam szégyenlős így óvszervásárlás témakörében, de ma úgy döntöttem, ezután megpróbálok inkább egyedül találni, elkerülendő azt az élményt, amikor tíz pénztárral távolabbról üvöltenek nekem, hogy itt még van két gumi, de ha hosszú lesz a hétvége, akkor menj inkább a tizenhatos kasszához, ott van még kilenc.

Én amúgy is mindig otthagyok mindent valahol, meg máshova teszem (most találtam meg az agyonkeresett írható cédéimet a kekszem alatt a konyhapolcon), még szerencse, hogy van a fiúm, akit ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy ha ő én lenne, akkor hol hagyta volna például a forgalmit, és erre mindig rávágja, hogy a fürdőszobában, és az esetek kilencven százalékában igaza van. A legtöbb dolgot egyébként azért felejtem otthon, mert túl kicsi, mostanában egyre kisebbek a kulcsok, mobiltelefonok, mp3 lejátszók, de az autóm, akárhogyan is nézem, majd' egy tonna, és tegnapelőtt azt felejtettem a ház előtt, amikor vérvételre indultam. Valószínűleg azért, mert arra koncentráltam, hogy jogosítvány-slusszkulcs-forgalmi legyen nálam, ezeket sikeresen magamhoz is vettem, majd önmagammal roppant elégedetten kisétáltam, elmentem a kocsi mellett, és felültem a buszra.

Valami színes pántlikát kéne rá applikálni, hogy észrevehetőbb legyen, vagy nem tudom.

Hétvégén megnéztünk 68 komplett fürdőszobaberendezést (nem, nem az ismerd meg jobban szomszédaidat program keretében), és fáradozásaink eredménnyel jártak, például a fürdőszobatükröt már kiválasztottuk. Komoly reményeket fűzök ahhoz, hogy a kinézett tükör teljesen új élményekkel fog gazdagítani a rekreáció terén, például ebben látszom orrtól lefelé is.

Szombaton továbbá nagyon ügyesen segítettem egy tervrajz nélküli autólift összeszerelésében, leginkább azzal, hogy csöndben ültem, és nem szóltam bele, mivel félig napszúrásom volt és nem kaptam levegőt, a fiúm meg megnézte a haverjával az autót, mely immár az én tulajdonomat képezi, és olyanokat mondott, hogy csapágyas az egyik kerék, továbbá kuplungtárcsa, meg egy éven belül vezérműszíj, egyéb gond nincs vele. Ma megkérdeztem anyámat, hogy ők nem hallották-e, hogy zakatol az egyik kerék, azt mondták, hogy de, de azt már két éve csinálja, különösebben nem zavartatták magukat tőle. A szülők már csak ilyen fatalisták.

A notebook meg nagyon kedves és aranyos még mindig, szinte magától megcsinálta azt a kb. 100 oldalnyi fordítást, amit bevállaltam a hétvégére, a zsiráf meg a nyuszi csak lestek, és főztem brokkolis-juhtúrós csirkét, de még mindig rengeteg maradt abból a 15 deka juhtúróból, amit egy hete eszem. Melegszendvicsen és salátán kívül mit lehet csinálni juhtúróból?

Egyébként meg botrányosan meleg van.