– Az elvonókúráknak az az egyik lényege, hogy nagyon lekorlátozzák a
kapcsolatot a túlvilággal – mondtam a telefonba, külvilág helyett.

Ez az, amitől mi, démonok, a leginkább félünk.

– Azért te is jófej vagy, – mondta a fiúm tényszerűen.
– Miért, még ki jófej?
– Hát én.
– Ja, tényleg.
– De te is jófej vagy, mert amikor az előbb azt mondtam, hogy vigyázok
rád, akkor nem választottad a két leggyakoribb válasz közül egyiket sem.
– Mégpedig?
– Hát, se azt nem mondtad, hogy "és eddig miért nem vigyáztál rám?", se
azt, hogy "és miből gondolod, hogy rám vigyázni kell?", hanem örültél.
– Én ilyen egyszerű vagyok. Én örülök, ha vigyázol rám.

Persze én is vigyáztam rá, és arrébbhúztam, amikor szembejött vele a
tócsa, és bár ezután tisztáztuk, hogy mivel vízhatlan a bakancsa, nem
forgott közvetlen életveszélyben, de egyetértettünk abban, hogy a
szándék a lényeg. Egyébként ha meg ez így megy tovább, teljesen átállok
a téli életmódra és kitalálok vagy húsz szót a hóra (ha már itt
tartunk, tegnap tanultam egy újat, útban a kocsitól a házig aszonta a fiúm, hogy firnesedik, és
az jó. Kérdeztem, hogy ugyan miért, mire azt válaszolta, hogy azért,
mert még nem jég, de nem is süllyed el benne az ember, és hágóvassal
teljesen jó benne menni. Felvilágosítottam, hogy nincs nálam hágóvas,
mire azt felelte, hogy ad, ha kell). Valószínűleg az elhúzódó télnek a
tudatalattimra gyakorolt hatása okozta azt is, hogy pelmenyit főztem
nekünk, aztán amikor kész lett, még a tejföl és a reszeltsajt dacára is
rádöbbentem, hogy az, hogy ez az egyetlen orosz kaja, amit hajlandó
vagyok megenni (a vodkán és a savanyú feketekenyeren kívül) nem
jelenti azt, hogy szeretem is, de a pasimnak ízlett, meg estére az az
eszelős jelleg is eltűnt a tekintetéből, amivel valószínűleg azt
kereste, hogy a közért és a pékség között hol egy szimpatikus hófolt, amiben órákig fekhet arccal.
Hiányzik neki a hegymászás, asszem. Én meg szolidáris vagyok
(legalábbis az elején szolidáris voltam, utána viszont már borzasztó
jól szórakoztam), úgyhogy ma ezt meg ezt olvastam. Esküszöm, a hegymászás van olyan vidám dolog, mint a pratchettek, legalábbis innen a melegből.

– Az, hogy csak én vághatok kenyeret, nem jelenti azt, hogy az én dolgom a kenyérvágás – jelentette ki a fiúm, akinek bonyolult, nők által követhetetlen, dogmatikus szabályrendszere van a műveletet illetően.

Attól tartok, emancipálódik.

– I'm a rogue demon hunter.
– Wow. What is a rogue demon?

– Menjünk el sörözni – hüppögtem bele a telefonba. Szeretem barátaimat
konzekvens magatartásommal, és érett, felnőtt döntéseimmel lenyűgözni.
– De hát beteg vagy – világított rá személyiségem lényegére. – Lázas.
– Te meg mi vagy, orvos? – sziporkáztam (továbbra is hüppögve) én, a
Frappáns Visszavágások Nagymestere. – Lenyomta a telefont. Menni akarok
el sörözni.

Szerintem a lehengerlő érvelési technikámnak köszönhető, hogy olyan sikeres vagyok az életben.