Ja, és köszönöm annak a lánynak (és mindenkinek, aki szereti), hogy megállt ott tegnap mellettem, amikor leesett a láncom, és szeretném, ha tudná, hogy én annál kedvesebb vagyok,  illetve kevésbé konfúzált, csak akkor hirtelen nem találtam a harmadik és a negyedik kezemet, amivel megoldhattam volna a problémát, és ez lefoglalta minden processzoridőmet.

Én bármiféle tömeghisztériát utálok, ezért nem mentem a Critical Massra, sőt, sehova biciklivel ma, amivel nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy a fiúm letornássza a Budakeszi út – János-hegy idejét 12 percre, de lényeg ami lényeg, azért drukkoltam a kerékpárosoknak. Egy kicsit ugyan lelkiismeretfurdalásom volt, amiért a Föld napján autóval megyünk át hozzám, de egyrészt most így esett jól, másrészt meg úgyis az összes többi napon biciklivel járok, kivéve amikor esik az eső. Meg a boltokba is szoktam magammal zacskót vinni, meg az üvegeket is reciklálom, vagy valami ilyesmi, szóval nem dobom ki az üvegeket, ezzel szemben fogalmam sincs, hogy merre van üvegvisszaváltó, és nem is érdekel különösebben, viszont a múltkor szóltam a házvezetőleánynak, hogy csináljon velük valamit, gondoltam, ő biztos birtokában van a misztikus tudásnak, vagy legalább az ő karmáján szárad a kidobásuk. Az üvegek el is tűntek, aztán nemrég rájukbukkantam, egy nem túl frekventált konyhaszekrény-ajtó mögött. Ravasz.

Mindenesetre, ha már kocsival voltunk, benéztünk a Culinarisba, mert nekem mindenképpen szükségem volt Bin-Bin márkájú, alga ízetésű rizskrékerre. A fűszeres változatára ugyanis már rákattantam, nagyon,  mostanában meg mondta valaki, hogy a moszatos is finom, én meg annak ellenére, hogy eddig úgy tudtam, az algának próbálnak mindenféle ízesítést kitalálni, hogy amikor már minden kipusztult, akkor is tudjunk például alga alapú rántottcsirkét enni, nem pedig fordítva, szóval ennek ellenére nyitott vagyok az újra, feltéve, hogy az újat a fiúm kóstolja meg elsőnek. Aki egyébként választott nekem La Guillotine nevű belga sört, én meg neki körtét, meg csokikat a körte jegyében, úgyhogy most boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Ma megint biciklivel jöttem, autóban hozott a fiúnk mindkettőnket, hogy ne ázzunk meg. Bár az – a tekintetéből, ahogy ránéz – egyértelmű számomra, hogy a saját bringája és énközülem melyikünket szereti jobban, és az ilyesmi ellen nincs is kifogásom, amíg nem egy másik nőről van szó, azért remélem, hogy elsősorban miattam, és nem az én biciklim miatt fuvarozott minket, annak ellenére, hogy én kevésbé vagyok hajlamos a rozsdásodásra. A nap nagy részében (vagyis amikor éppen nem dolgoztam) egyébként a tábor praecox oldalát szerkesztgettem szépre, és az is lett, még a rendszergazdából is meglehetősen kevés hisztérikus reakciót váltott ki, melyek közül az egyik az volt, hogy színezzem át a kiemeléseket pártsemlegesre. Pedig nem is direkt volt.

Ja, igazából a szülői horror egyik kirívó példájának ismertetése végett kezdtem el ittlenni: ma anyám írt levelet, sőt, e-mailt (a szülőket egyébként el kéne tiltani a nettől, ha arra gondolok, hogy ugyanazokat az oldalakat is böngészik…szóval ez már az incesztussal határos. Vagy csak nekem túl nagy sugarú az intim zónám). Arról szólt, hogy oda szeretné adni a húsvéti ajándékokat, csak így, a derült égből, váratlanul. Nem írtam vissza, mert meg szeretnék felelni a tékozlófiú-imázsomnak. Aztán a titkárnő csilingelte délután, hogy telefonon keres, akkor meg letagadtattam magam (ilyenkor tök jó, hogy van titkárnőnk, rá lehet bízni a piszkos munkát). És amikor végül hazaértem, és már azt hittem, biztonságban vagyok, akkor itt bóklászott, szerencsére csak a kezembe nyomott egy zacskót, és már ment is. Komolyan, percekig nem kaptam levegőt. Soha, soha ne adjátok meg a szüleiteknek a valódi címeteket.

Igazi biciklista lettem; ma reggel leszorított egy autó egy
jobbrakanyarban, repültem egy nagyot, majd kecsesen elfeküdtem egy
tócsában. Az autós továbbment, valószínűleg úgy vélte, mivel úgysem
kapok levegőt, biztos nem vágyom társaságra, aztán pár igen kedves
gyalogos összekapart, megtörölgették a véres államat és utamra
engedtek. Az államat azóta beragasztózták, a térdem meg a bordám még
fáj egy kicsit, viszont aludtam egy nagyot, és bár a nevemre nem
emlékszem, ez a fiú mellettem igen szimpatikusnak tűnik.

Szóval elmentem a múmiakiállításra, ami mellesleg 16,5 kilométerre volt
a munkahelyemtől, de csak azért ennyire, mert az Astoria felé kerültem,
ahova végre megérkezett az előjegyzett könyvem (régen
előjegyzett könyvem, tehát erre nem vonatkoztak a könyvvásárlási
megszorítások, különben is, Jared Diamondról van szó, meg a Háborúk,
járványok, technikákról, kötelező olvasmány), meg elémugrott három másik is (rá is szóltam
a fiúmra, hogy miért hagyja, hogy egyedül kószáljak ilyen veszélyes
helyeken, amikor tudja, hogy milyen befolyásolható vagyok), egy
Thackeray-életrajz, meg egy játékelméletes, illetve a Stephen Hawking,
amit örökre kölcsönadtam valakinek. Lényeg, ami lényeg, a kiállítás nem
volt rossz, sőt, egészen jó volt, bár kevés volt a konkrét múmia, de a
feliratok nagyon informatívak és egyáltalán nem szárazak, nem akarom lelőni a poénokat, menjetek el,
nézzétek meg, Természettudományi múzeum, Ludovika tér, a bálna mögött.

A fiúm meg 10 kilométerre lakik a Ludovika tértől, hegynek felfelé
(könyvekkel!), úgyhogy pénteken végül is párszáz méter híján 50km-t
tekertem pénteken, szombaton viszont vettem bicikliscipőt, ami
ugrásszerű változást okozott a komfortérzetemben és a
teljesítményemben, rögtön meg is dobta 3 km-rel az átlagsebességemet. A
fiúm szerint a biciklizés az ilyen, hogy felfedezek majd még egy csomó
dolgot benne, amitől hirtelen sokkal jobban érzem majd magam, ami
(saját következtetés) azt jelenti, hogy egyelőre nagyon rossz nekem, és
most még nagyon szenvedek. A szombat további része is a pozitív
változások jegyében telt, például sütöttem brokkolis csirkét
sajtmártásban, meg a rendszergazda elvitt engem a culinarisba, ahol
szereztem coppeneur csokoládékat (a tökmagos-karamellás-provence-i
fűszeresnek – amit megtévesztő módon sütőtökösnek fordítottak – például
sülthúsíze van, ami a fiúmnak tetszik, mert ő szereti a sülthúst, még
csokiban is, de az almás-calvadosos finom volt, a fenyőmagos
bazsalikomos viszont megint csak…szóval a bazsalikom nem illik a
csokihoz), és aztán megjött a fiúm, hozott két biciklit (ő annyira
sportos, hogy kettővel jár) hogy az enyém ne unatkozzon, és leszedte a
brokkolikat a csirkéjéről, de egyébként ízlett neki.

Aztán vasárnap fontos napra virradtunk, közvetlenül, miután a fiúm
elhúzott zulglóba a honpolgári kötelezettségeit teljesíteni én is
meghoztam egy, a jövőmet erősen befolyásoló döntést, és töröltem a
teljes windows és program files könyvtárakat, majd újratelepítettem
mindent. Ennek oka leginkább a Zonealarm volt, ami egyrészt nem hagyott
engem felfelé tölteni, másrészt viszont ha un- vagy reinstalltam, akkor
egyáltalán nem ment a net, és minden egyéb is lassan, harmadrészt
amióta végső kétségbeesésemben a rendszervisszaállításhoz nyúltam,
azóta ment ugyan, de nem volt neki kezelőfelülete, csak tabula rasa,
szép fehér. Úgyhogy mindent újratelepít, az életem azóta merő egy
gyönyör folyamatosan, majd elmentem szavazni is az "SZDSZ nevű
szélsőséges törpepárt"-ra
(igen, behálóztak, megtévesztettek, cukorkát
ajánlottak, és egyébként is, nincs más választásom, hiszen én
tiszteletbeli zsidó vagyok, ugyanis mint felvilágosítottak,
pszichológia szakra csak zsidókat vesznek fel), a rendszergazda
elkísért a saját körzetembe biciklivel, majd én visszakísértem őt az
övébe szintén biciklivel, közben mély és tanulságos eszmecserét
folytattunk vele arról, hogy a férfiak farkának milyensége eltörpül
amellett, hogy mi csatlakozik hozzá az eredő végénél. És akkor megint
megjött a fiúm, és estére szép csendben 2:1 arányban elleptek engem a
fideszesek lakó- és ágyastársaim személyében, akik közül az egyik
kétségbeesésének és előzetes felháborodásának adott hangot a politikai
helyzet és a hivatalos szervek fogalmazni nem tudásának témaköreiben, a
másik meg percenkét reloadolta a szavazatszámlálást, illyetve
periodikusan felvilágosított, hogy kisebb vagyok, mint négy éve,
kevesebbet kell mosogatnom, mint négy éve, illetve több a biciklink,
mint négy éve, stb. És akkor az egészre rátett egy lapáttal még a
rendszergazda, aki szintén a szavazatszámlálásról akart velem telefonon
beszélgetni, ezzel szemben én vele arról, hogy miért nem tud
behálózódni a fiúm az én gépemre, sikerült is átterelnem a témát, majd
az egész rendszer átállítgatása és többszöri újraindítás után végül
elárultam nekik, hogy mi is az én felhasználónevem igazából. Ennek ellenére nem vertek meg.

Szóval vidám hétvége volt, minden tekintetben. Ja, és ma a biciklis
gyönyörök újabb ormaira hágtam, mivel a fiúm előretolta az ülésemet
másfél centivel, úgyhogy már nem előre kell nyomnom a pedált, hanem
lefele, éljen.

Amúgy meg kaptam a fiúmtól biciklis túlélőkészletet, úgy mint
pumpát, gumifoltozószettet és gumileszedőt, szóval újabb itemekkel
bővült a retikülöm tartalma (bár mostanában egy adidas hátizsákkal
járok, de állítólag amiben rúzs van, az retikül).

Kár, hogy szentimentalizmusból nem fogom használni őket. Nehogy bajuk essen. Majd inkább vigyázva járok.

Ja, és a tipikus magyar gyalogos úgy közlekedik (lehetőleg a bicikliút
közepén), mint azok az ó-egyiptomi ábrázolások, ahol az ember feje
jobbra néz, a teste szembe, a lábfejei meg balra. Egyszer valakit
nagyon el fogok ütni, ráadásul nem direkt.

Ma gondoltam egyet, és eljöttem egyenesen Törökbálintra Óbudáról
bicajjal (tegnap még nem mertem megkockáztatni ezt az utat, Tb-ról a
Kosztolányiig busszal mentem, amikor felszálltam, a sofőr igen
hivatalos hangon bemondta, hogy igazából autóbuszon kerékpárt szállítani tilos, de egye fene,
tiszta outlaw-életérzés volt), 6:30-kor indultam, 8:10-re érkeztem be
(úgy, hogy véletlenül belementem a Dunába a rakparton, aztán kerülő,
meg kétszer megálltam térképet nézni), és az első 20 percben nem esett
az eső. Mondjuk aztán is nagyjából mindegy volt, sokkal jobban zavart,
hogy a lábamból csorog a víz, mert amikor nyilvánvalóvá vált számomra,
hogy az igazából a Duna, és nem egy dunás pocsolya, akkor már vádliig
benne voltam a lében. De legalább a kollégáknak szereztem egy jó napot,
javukra legyen mondva, miután kiröhögték magukat, adtak kölcsön egy
raktárosnadrágot, amiben úgy nézek ki, mint Kis Mukk, de legalább
száraz vagyok.

Igazából nem megszállottságról van szó, csak a bicikli mindig ugrándozik, hogy menjünk már, menjünk már.

Nem tudom, nálatok hogy volt ez, de errefelé (dél-Buda) tegnap
folyamatosan nagyon csúnya eső esett, ma meg folyamatosan ragyog a nap.
A met.hu szerint mindkét nap időjárása változó. Azt ugyan már egy ideje tudom, hogy náluk a változó azt jelenti, hogy fogalmunk sincs, de akkor most honnan tudjam, hogy holnap reggel be tudok-e jönni biciklivel, vagy hagyjam itt inkább?

Továbbá további érdekes faktumok a biciklizés tekintetében:

– Amin van kitámasztó, az nem bicikli (forrás: a fiúm);
– A klipsz a bicikli egyik legfontosabb alkatrésze, igazi sava-Borcsa (forrás: egyéb);
– Csengőt csak lányoknak szabad a biciklire tenniük (forrás: a fiúm);
– Érdemes a biciklin az összes sebességfokozatot használni adandó alkalommal (reveláció: enyém);
– Kilenc kiló körüli legkisebb súly az, amit ép ésszel el lehet érni egy
biciklinél, de ebben már a festék lekaparása is benne van (forrás: a
fiúm).

Az meg nem igaz, és csalóka remény a rendszergazda részéről, hogy
először a fiúm, majd a bicikli kitörölte belőlem a görény iránti
vágyat; szerintem a görény és a bicikli egyáltalán nem
inkompatibilisek, az ilyen áramvonalas állatok szeretik a sebességet,
és nagyon jól elvannak ilyen görényhordó-táskákban vagy mikben. Vagy ha
nincsenek jól el, akkor is kibírják, megszokják idővel. Remélhetőleg.

A saját érdekükben.

Ma fordítva csináltam: a munkahelyemről bicajoztam a fiúmig, és nem is
volt vészes, pedig azt hittem, hogy csupa emelkedő. Hát nem. Eltévedni
mondjuk majdnem eltévedtem, de aztán megnyugodtam, mert ott ácsorgott a
helyes kis vörös utcalány, és tudom, hogy nála kell balra fordulni.
Majdnem köszöntem is neki, de aztán eszembe jutott, hogy ez az a
helyzet, amikor én ismerem őt, ő viszont nem ismer engem.

Aztán hazaértem, és a fiúm kivitt az erdőbe bringát tolni. Először
azért toltam a bringát, mert túl meredeken ment az út felfelé, utána
azért, mert nyakig sár volt, aztán azért, mert árok volt az útban. De
volt olyan is, hogy azért toltam, mert jeges-havas volt az egész
ösvény, egy ízben pedig egy kidőlt fa torlaszolta el az utat, ezt
követően pedig túl meredek volt az út lefelé.
A fiúm persze nem zavartatta magát, ő csak a kidőlt fánál szállt le.
Azzal biztatott, hogy meg tudom csinálni, ez az én harcom; én azt
feleltem neki, hogy szerintem ez inkább az ő harca, elvégre az ő ötlete
volt; erre ő azt hozta fel végső érvként, hogy de hát ő nem harcol.

Azért az a négy és fél perces hazaút aszfalton lefele, az jó volt.

Szóval elkarikáztam a dolgozóba ma reggel, a fiúm meg elkísért, mert ő
egy hős. Természetesen elölről kísért, vagyis időnként láttam sárgán
bevillanni egyik vagy másik kanyarba, de rendszeresen meg is várt. Én
nagyrészt nem kaptam levegőt, de a lefelé gurulás állat volt, a bicaj
is nagyon élvezte, most meg a raktárban a rács mellől nézegeti vidáman
a kamionokat, és feszít büszkén, mert mindenki mondja neki, hogy milyen
szép piros bicikli, meg csengetik a csengőjét (egy óvodában dolgozom,
komolyan). Éjszakára itthagyom majd szerintem, de valószínűleg nem fog
félni, mert lesz körülötte egy csomó targonca. Meg amúgy sem félős
típus.

És lett nekem piros biciklim, amitől néha meghaltam, de csak egy kicsit.

Természetesen előbb a fiúmmal próbáltattam ki, az új, eddig ismeretlen
csokikat is ő szokta megkóstolni, már csak a biztonság kedvéért is
(írtam már, hogy biztonsági játékos vagyok); ő meg mivel – motorral lévén –
éppen nyakig motorosnak volt öltözve, nagyon defenzíven nézett ki.
Utána nekem az egyik pillanatban nem jutott eszembe, hogy hogy kell
biciklizni, a másikban meg már elkerekeztem haza, a Szilágyi Erzsébet
fasortól Aquincumig, és például a Moszkva tér és a Batthyányi között
annyira beleéltem már magam a szerepembe, hogy amikor egy másik bicajos
méltatlankodott ott hogy az autók ráállnak a biciklisútra, akkor én
hozzáfűztem, hogy bizony, le kéne törni a tükrét az összesnek mind, és
tökre nem vette észre, hogy nem is vagyok igazi biciklista.

Meg lehagytam az összes bevásárlókerékpáros tatát, és ez jó érzésekkel
töltött el. Engem meg nem hagyott le senki, gondolom azért, mert senki
nem jött abba az irányba.

Aztán megérkeztem haza, és lerángattam a rendszergazdát, hogy nézze meg
a bicajt, utána meg elmentünk az Electroworld parkolójába autót nézni
(mármint nem úgy, hanem máshogy, de erről majd máskor), aztán
összeszedett a balrog, és bementünk vele vásárolni a Corába.
Legfőképpen csengőt vettünk nekem, mert az vicces, amikor hangtalanul
megközelítek valakit hátulról, aztán csengetek egy nagyot, meg
biciklilakatot, meg még vagy ötezer dolgot (a balrog például megvette a
416. könyvét a fűszerekről, ő meglehetősen fűszercentrikus, én meg
újabb négy ételhordó dobozt, mert a fiúm meg dobozmegtartós), aztán
hazavittem megmutatni neki is a biciklimet, és akkor időnként ráült és
transzba esett, például nem hallotta meg, amit mondtam neki, és
felszerelte a csengőmet. Én meg közben csináltam több mint két kiló
csirkéből (kisebb kiszerelés nem volt) füstöltsajttal-spenóttal töltött
csirkét sörtésztában (tudom, halmozom), meg hozzá két ételhordónyi
kukoricás rizst, meg bepakoltam egy csomó csokit meg epret meg
mittudoménmit, és nekiálltam felkarikázni a fiúmhoz, ami közben
többször meghaltam, mert 1. ő kétszer olyan távolságra van, mint a
Moszkva, 2. 100-110 m szintkülönbségre lakik tőlem felfelé, 3. tíz kiló
volt a hátizsákom, 4. nem tudtam ráülni a nyeregre, mert nyom. Tiszta
kék-zöld folt a fenekem. Viszont most nagyon magasan van az ázsióm,
mint barátnőnek, és minden jóra fordul, mert például ki lett cserélve a
nyergem. Meg csinált a fiúm nekem madzagot a lakat kulcsára ügyesen.

Holnap megpróbálok bemenni a munkahelyemre bicajjal. Hadd ismerjenek meg egy új oldalamról.

Engem ugyan ma is autóval visznek haza, de azért integetek majd a biciklistáknak.