Megint eljött az a hét, amikor a Facebook folyamatosan feldobálja a barcelonai fotókat, úgyhogy muszáj egy kicsit írnom Veráról is, meg hát meg is ígértem valamelyik kívánságos posztban (meg neki is, hogy mindig fogok róla írni és beszélni).

A Barcelona hirtelen ötlet volt, egy-két hónappal a diagnózis előtt. Megvettük a jegyeket (közben a gyereknek közös erővel megtanítottuk A Hortobágy poétáját, mert ő azonnal fennakadt azon, hogy a “kúnfajta, nagyszemű” az önmagában is ellentmondás, de az este végére mindhárman kívülről fújtuk a verset, és közben még mangós mochit is csináltunk), utána én keresgéltem nekünk szállást, mert Vera éppen valami sámántanfolyamon volt a következő hétvégén. Amikor hazafelé menet felhívott a kocsiból, mondtam, hogy találtam egy csomó tök jó belvárosi lakást (AirBNB), és hihetetlen önfegyelemmel nem foglaltam le azt a tengerparti nyaralót, ami nagyon szép helyen van, de a városon kívül, úgyhogy csak ötven perc tömegközlekedéssel jutnánk el onnan bárhova (miközben alig három teljes napot fogunk ott tölteni, meg két felet). Vera azonnal rávágta, hogy ne legyek már hülye, foglaljam le a tengerpartit, nem érdekli a tömegközlekedés.

Amikor megérkeztünk, kavarogtunk egy kicsit a városban (emlékszem, amikor felmentünk a metróból a mozgólépcsővel a Sagrada Familia mellett, a gyerek egyszer csak meglátta az épületet, és teljesen ledöbbent — az út végén közölte velem, hogy az volt az egészben az egyetlen rossz, hogy a Sagrada Familia ÖRÖKRE elrontotta számára az összes többi templomot), és délután közepére értünk a szálláshoz, ahol ledobáltuk a holminkat, és kirongyoltunk a tengerhez, ami egyszerűen minden képzeletünket felülmúlta. Az egyik oldalon hatalmas viharfelhők voltak, a másikon ragyogott a lenyugvófélben lévő nap (alkonyatok és délibábok, mondtuk), és már nemtom, miről beszélgettünk, de közben azt ismételgettük, hogy mennyire boldogok vagyunk.

A másik kedvenc emlékem Barcelonából, amikor az utolsó este elmentünk még bevásárolni, és a gyerek kért egy fánkot a Dunkin’ Donutsból, de mivel össze lehetett vonni a szezonális mennyiségi promóciót a zárás előtti félárazással, vettem tizenkettőt, és amikor mondtam a gyereknek és Verának, hogy én maximum kettőt bírok, a többivel nekik kell végezniük, teljesen rápörögtek a dologra (az evés volt a közös hobbijuk). Szóval hazavittük a fánkokat, ők tudományosan felosztották őket egymás között, és amikor kimentünk a partra, a csillagok alá, az is eszünkbe jutott, hogy muszáj lesz még az első este vásárolt egy-egy mangós sört is meginnunk. Hazaérve kötelességtudóan nekiláttunk ennek a feladatnak az étkezőben, és egyszer csak a gyerek is kijött a szobájából az összes ágyneműjével a kanapéra, és azt mondta, hogy ő arra akar elaludni, ahogyan mi macskás videókon vihogunk.

A csodálatos Barcelona után, ahol boldogok voltunk, egy nagyon kemény tél jött, sok munkával, vacogós kínai negyedezésekkel, a végén pedig a bizarr diagnózissal, amiről már írtam. Végig abban voltunk, hogy Vera meg fog gyógyulni, hát nem lehet, hogy nem (akkoriban ismerkedtem meg a delulu is the solulu kifejezéssel), főleg, amikor összejött azzal a fiúval, akivel kilenc hónappal később már időpontot kértek az anyakönyvvezetői irodába (amúgy több mint huszonöt éve ismerték egymást), meg lett rendelve a menyasszonyi ruha (majd megmutatja), én meg vettem neki az esküvőre egy lapis lazuli karkötőt (valami kék, valami új), meg nem nászajándékba (“nem kell nászajándék”) cicás tarotkártyát (hogy nevetett volna).

És Vera akkor lett egyszer csak nagyon hirtelen nagyon rosszul, agyi áttétek, infúzió, haza akart menni, gyorsan lezárta még a munkáit, befizette a negyedéves járulékokat, elköszönt, noha tudtuk, hogy ez biztosan csak valami tévedés. Amikor már telefonozni sem bírt, a vőlegénye szólt, hogy menjek át, úgyhogy ledobtam mindent, és mentem. Akkor már borzalmas volt az egész, az agyi áttétek nem az agysejtek rákosodását jelentik, hanem bejutott rákos sejteket, amelyek nyomják az agyat, és ez csillapíthatatlan fájdalommal jár, Vera enni sem igazán tudott az utolsó pár hétben, emiatt féltem is, milyen lesz így látni, de hát nagyon szerettem volna látni, akárhogyan is.

És amikor megérkeztem, minden olyan volt, mint régen, kicsit sírtunk, sokat nevettünk. A kertben kihajtottak azok a tulipánok meg egyéb virághagymák, amiket még előző évben vittem át (abból a csalhatatlan logikai gondolatmenetből kiindulva, hogy ha elültetjük őket, akkor Verának nem lehet baja, mert nem bírná ki, hogy ne lássa a cirmos tulipánt). Vera megkérdezte, hogy milyen idő van odakint, mondtam, hogy olyan, mint amikor a kukászacskókkal lefotóztam őt a kertben (akkor is ugyanolyan vidám, bolond tavasz volt, és úgy lóbálta azokat a zacskókat, hogy muszáj volt megörökíteni), ezen mosolyogtunk egy kicsit.

Utána bocsánatot kért, hogy ez így alakult, mondtam, hogy nem haragszom, de nagyon fog hiányozni, te is nekem, válaszolta, amin a helyzet komolysága ellenére is vihogni kezdtünk, mert hát akármi is lesz vele, ott valószínűleg nem fog hiányozni neki senki. Hát, te jártál rosszabbul, nyugtázta, amin megint nevettünk, utána elmondtam, hogy mennyire szereti mindenki, és mennyire aggódnak érte, és ekkor már egészen oldott volt a hangulat, úgyhogy csacsogva hozzátettem, hogy képzeld el, mekkora sírás-rívás lesz, amikor…, de ezen a ponton azért hirtelen elhallgattam, mert nem tudtam, hogy szabad-e kimondani, hogy meg fog halni. Úristen, de jó, hogy azt már nem kell végighallgatnom, válaszolta Vera, mert hát soha nem bírta az ilyesmit, és ezen megint nevettünk egy kicsit.

Utána még beszélgettünk valameddig, régi dolgokról, arról, hogy milyen ez, ami most van, mindenről, majd Vera azt mondta, hogy most nagyon elfáradt, de maradjak ott nyugodtan, mert ez tök jó. Úgyhogy onnantól fogva csak néztem, miközben kicsit betűzött a függönyök között a tavaszi napfény, meg csicseregtek a madarak, és azon gondolkoztam, hogy lehet valaki ilyen szép. Mármint tudom, hogy azt szokták mondogatni, hogy olyan szép volt és fiatal, ez mennyire igazságtalan a sorstól, de ez nem az volt, hanem Vera valamiért tényleg sugárzóan szép volt akkor. Annyira, hogy később, amikor beszélgettem a közeli rokonaival, akik látták az utolsó napjaiban, mindegyik azzal kezdte, hogy mennyire szép volt akkor, vagy közvetlenül a halála után, ami azért nem szokványos dolog szerintem, inkább azt szokták mondogatni, hogy a betegsége előtt volt mennyire szép valaki. Azóta sem tudom, mi erre a magyarázat (a nyugalmára és a vidámságára az, hogy ő teljesen őszintén hitt abban, hogy a halál után valami jobb jön, és ez a boldog várakozás még a rossz dolgokat is enyhítette), de órákon át csak ültem ott, és néztem őt, és közben egyáltalán nem unatkoztam, hanem nagyon boldog voltam, és egyben vigasztalhatatlanul szomorú.

Itt muszáj szóba hoznom, hogy volt ez köztünk, ami néha szokott lenni az erősebb barátságokban meg párkapcsolatokban, hogy időnként teljesen váratlanul megéreztük egymás gondolatait, mint amikor ott álltunk a Tescóban, és mondtam, hogy valamit nagyon kellene vennem, csak elfelejtettem, hogy mit, mire Vera megkérdezte, hogy nem a Finn Crisps-e az, és tényleg az volt (soha nem beszéltünk korábban a Finn Crispsről), vagy amikor arról csacsogtam neki, hogy egy ismerősöm lemondta a hétvégi találkozót, mert valami pszichológuskonferenciára megy, és amikor odaértem, hogy kíváncsi lennék, ott hogyan lazítanak este, átfutott a fejemen egy sok-sok évvel korábbi emlék, amikor két meztelen pszichológussal ültem egy jacuzziban (nem szexuális kontextusban), és udvariasan beszélgettünk, mire Vera rávágta, hogy szerintem már meztelenül ülnek egy jacuzziban, noha erről az emlékemről sem beszéltünk soha.

Szóval, ahogy ott ültem és néztem, hogy Vera milyen szép, még az is felmerült bennem, hogy le kéne fotózni, mert annyira gyönyörű, de természetesen elhessegettem ezt a gondolatot, mert öntudatlan embert, pláne haldoklót akkor sem fotózunk le, ha nagyon szép (kivéve talán a háborús sajtófotókat, de még az is kérdéses), és akkor Vera egyszer csak, legalább fél óra teljes öntudatlanság után annyit mondott, hogy fényképezz nyugodtan. Bár nem éltem a lehetőséggel, de még nagyon sokáig kapaszkodtam ebbe, hogy az volt az utolsó szava hozzám, hogy hallja, mit gondolok.

Ezután az elmondások szerint már nem nagyon volt magánál, hat nappal később halt meg.

A temetésén az anyukája megkért, hogy a legkeményebb résznél mondjam én a búcsúbeszédet, és meséljek vicces sztorikat, mert mindig nagyon szerette a vicces sztorijainkat, úgyhogy elmondtam a kecskéset, a nyesteset és a birkásat, a szertartás többi részében pedig fejben meséltem Verának, hogy mi történik, és ki mit csinál, mert biztosra vettem, hogy nincs ott, mindig is irtózott a temetőktől. A lapis lazuli karkötőt, a cicás tarotkártyát, meg egy kis fiola kínai mindent gyógyító gyógyszert bedobtam a sírgödörbe egy jól záródó nejlontasakban. A vőlegénye később megmutatta a menyasszonyi ruhát (egyszerű, fehér, átlapolós nyári ruha volt, nagyon jól állt volna neki, két méretben is megrendelte, mert az ember soha nem tudhatja, mi történik egy hónap alatt a testével). Rákerestem az első üzeneteinkre (annak kapcsán ismerkedtünk meg 2006-ban, hogy mindketten blogolunk, és pontosan ugyanaz a nevünk, és kísértetiesen hasonló dolgok történnek velünk, amúgy a születésnapunk között is csak két nap volt), és kiderült, hogy kábé a második levelemben azt írtam neki, hogy csak meg ne haljon hirtelen, mert akkor nagyon megijednék (a szinkronicitások miatt), amire azt válaszolta, hogy megígéri, hogy nem fog meghalni. Itt egy időre abbahagytam az olvasást.

Azóta az is kiderült számomra amúgy, hogy a halállal nem érnek véget az emberi kapcsolatok, de erről majd valamikor máskor.