Már többször írtam, hogy nekem biztosan a fodrászban van a szaturnuszom, mert egyszerűen mindenki képtelen egy tökegyszerű sassoont vágni, pedig egyrészt kimondom a szót, másrészt el is mutogatom elég részletesen. Isoldétől azt a tanácsot kaptam, hogy menjek Thaiföldre vágatni, mert ott tudnak, és a gyöngyös karkötők is olcsók, Tarhonyakártevő pedig állítólag ismer egy fodrászt, aki nem csak véletlenszerűen nyiszál az ollóval kábé akkorára, hanem azt csinálja, amit mondanak neki (biztosan évekig hordott vizescsöbröket fel a lépcsőn egy tibeti, ősz szakállú mesternek, meg téglákat ütött szét fél kézzel, másképp nem tudom ezt elképzelni). Ennek ellenére, magam sem tudom, miért, mindig visszamegyek ugyanabban a fodrászatba (de tudom, miért, mert olyan vagyok, mint Sheldon a TBBT-ből, hogy a fodrászat márpedig ott van a sarkon, ráadásul mindig ugyanabba a székbe is ülök, meg minden).

Viszont mostanában a nemalvás miatt elég asszertív vagyok, úgyhogy mielőtt elindultam, több szögből lerajzoltam többféle keménységű grafitceruzát alkalmazva a 3D hatás kedvéért, hogy milyen hajat szeretnék, és vittem magammal az intézménybe, azzal a szent elhatározással, hogy márpedig addig ki nem lépek onnan, amíg olyan nem lesz a hajam, amilyet akarok, még ha valamelyikünk a fodrásszal tragikus körülmények között életét is veszíti eközben.

Ugyanazt a csajt kaptam, akit szoktam (egyébként kedves lány, és nem beszélget, szóval a hajvágási képességein kívül tökéletes), aki megkérdezte, hogy nem jártam-e nála pár hónappal ezelőtt is, amire igennel feleltem, majd együtt csodálkoztam vele udvariasan azon, hogy azóta megnőtt a hajam. Ezt követően elmondtam, mit akarok. Megmutattam a hajamon, hogy mit akarok. Megmutattam képen, hogy mit akarok. Ekkorra már kissé monomániásnak kezdtem érezni magam, de Sheldon lebegett előttem, mint példakép (már nem hajilag).

A lány rávágta a fejemre a szokásos loncsot (kábé úgy kell elképzelni, mintha az ember libamájat kérne az étteremben, és rántott csirkét kapna, azzal, hogy az is szárnyasból van).

Akkor visszatértem a képhez, és pontról-pontra bemutattam, tényleg kedves, nem kioktató hangnemben, hogy szerintem mi a különbség aközött, ami a fejemben, és ami a fejemen van. Együtt élhettük át a rádöbbenés örömét, majd a lány (feszültségkeltő dobpergés) körülbelül öt perc alatt tökéletes sassoont vágott nekem.

Azóta is értetlenül állok a dolog előtt, de rájöttem, nem érdemes az ok-okozati összefüggéseken töprengenem, mindenesetre este majd megkérek valakit, hogy fotózza körbe a fejem, és akkor egy egész albumnyi referenciával járhatok ezentúl vissza oda (hogy fognak engem szeretni).