Amikor mondta a fiúm, hogy a hétvégét a motoros ismerőseivel fogjuk tölteni, akkor sok mindenre felkészültem, tetoválásokra és állatiasságra, de arra, hogy az egyik tetovált és állatias férfiember éjfél, és rengeteg jaeger illetve sör után azt fogja kérdezni suttogva, hogy szívem, hova tehetem le a ruhámat, majd miután a Gina azt válaszolja, hogy dobja le valahova, visszakérdez, hogy de hova dobhatja le, arra nem. Mondjuk a Ginával töltött első öt perc után már én is nagyon meggondoltam volna, hogy tényleg ledobhatok-e ruhákat a földre, és ha igen, akkor hova, mert felfogtam, hogy ilyesminek beláthatatlan következményei lehetnek, de akkor is.

Először persze arra készültem, mert voltak a témába vágó filmélményeim, hogy ízirájder, a sebesség szerelmesei, meg ilyenek, és majd lesz nagy döngetés a kettesán. És akkor tényleg elindultunk, mi autóval, a többiek motorral, mi mentünk elöl, gondoltam, azért, nehogy véletlenül elhagyjanak és észre se vegyék, de aztán, amikor le kellett lassítanunk nyolcvanra, hogy még biztosan a visszapillantóban maradjanak, revideáltam ezen nézőpontomat. De végül is a döngetés az döngetés, még ha lassan is, és egész vicces volt az első öt kilométer, amikor is egyszer csak a fele csapat eltűnt egy kanyarban. Akkor kis idő múlva mi is lehúzódtunk, telefonok meg minden, majd vártunk egy húsz percet, amíg gyertyát cseréltek. Aztán döngettünk tovább, szép kényelmesen, a nyugdíjas tempót kihasználva a fiúm megint megtanított motorozni, mert mondtam neki, hogy elfelejtettem, úgyhogy szemrehányóan nézve elmondta, hogy de hát ez egyszerű, lefelé az egyes, felfelé a kettes. Amikor kinyilvánítottam, hogy nekem azért ennél mélyrehatóbb az érdeklődésem, akkor kifejtette, hogy ez a bal láb, a bal kéz a kuplung/gáz, a jobb kéz az első fék, a jobb láb a hátsó fék. És akkor megint eltelt öt kilométer, úgyhogy megint megálltunk, és vártunk (gyertyát pucoltak). Szerencsére idővel azért feltűntek, úgyhogy haladtunk tovább, még öt kilométert, amikor is megint leállt az egyik motor, de azt mi már nem vártuk meg (az utolsóknak végül úgy három óra alatt sikerült abszolválniuk az 50 kilométernyi Duna Pláza – Diósjenő távolságot).

Aztán elmentünk kirándulni, erről majd később, és mire visszaértünk, már senki nem volt szomjas. És akkor a Gina pasija azt mondta, hogy szeretné, ha a Dave, aki egy thrash metal együttesben volt gitáros, mesélne nekem a thrash metalról, mert úgy érzi, jó volna, ha szélesedne a látóköröm, mert az sosem árt. És a Dave akkor azt mondta, hogy a thrash metal, az progresszív, és nem csak arról szól, hogy zúzom a gitárt, meg a dobokat, mint egy hülyegyerek, hanem igazán progresszív. És akkor a Gina pasija azt mondta, hogy látod, Lucia, nem baj, ha megismersz ilyen embereket, akik semmit nem értenek abból, ami körülöttük folyik, és mégis nagyon jól érzik magukat, és akkor a Dave velünk röhögött, majd megjegyezte, hogy ő ugyan nem tudja, ezzel mit akart mondani, de tényleg jól érzi magát. Később, egy ponton átment líraiba, és kifejtette, hogy látjátok, most már ez van bazmeg, őszfasz, tücsökgeci, asszem, ekkor mondta nekem a fiúm, hogy nem kell nekünk mindig intellektuális társaságba járnunk.

És egyébként a fiúm tényleg tudja, hogy kell motorozni, mert amikor valaki mást megkérdeztem, az is azt mondta, hogy tök egyszerű, az egyes lefelé, a többi fölfelé. És most már szerintem az sem ciki, hogy elfelejtettem a múltkori magyarázás után, hogy hogy kell, mert a többieknek például motorjuk is van, és mégis volt egy olyan jelenet úgy 11 felé, hogy ketten ráülnek a motorra, és négyszer lefullad, majd a Dave szól, hogy rakják egyesbe, mire visszakérdeznek, hogy milyen egyesbe, majd a Dave szól, hogy lent van a stander, mire azt felelik, hogy nincs is lent, erre a Dave felháborodik, hogy ez az ő motorja, pontosan tudja, hogy hol van a stander, és erre észreveszik, hogy ja, tényleg lent van, aztán elhúztak, és akkor a Dave megdöbbenten azt mondta, hogy bazmeg, ezek elvitték a motoromat. Szerencsére a kapun nem tudtak kimenni.

Aztán másnap már egész sokat, mintegy tíz kilométert is megtettünk, mire valakinek meg kellett állnia, de azt nem vártuk meg, hanem mentünk haza, és akkor pár óra múlva átjött a Gina a cuccaikért, és megkérdezte, hogy hogy éreztük magunkat, és mondtuk, hogy jól, tényleg, én például tök sokat röhögtem, és akkor a Gina nagyon örült, mert azt mondta, hogy fogadás volt, és csak ők ketten fogadtak arra, hogy mi jól éreztük magunkat, és máskor is hajlandóak leszünk elmenni velük helyekre. Hiába, britek vagyunk, meg mohikánok, arcunk kifürkészhetetlen.