A fiúmban amúgy azt is szeretem, hogy hazahozhatok váratlanul bármit, mumifikálódott emberi testrészeket, hatvan könyvet, koporsódíszt, parazsas vasalót avagy porcelán babafejet, illetve egyéb, általam nélkülözhetetlennek tartott dolgokat, és nem szól egy rossz szót se, nem kér magyarázatot, csak keres nekik valami helyet, általában a nappali padlójának közepe táját, ahol egy ideig nézegetjük (ugye, a tévé nincs bekötve hozzánk) őket, aztán valahova mindig elkerülnek.

Meg úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy mégsem vagyok leszbikus, annak ellenére, hogy a múltkor is úgy kezdtem egy mondatomat, hogy amikor legutóbb itt jöttem kocsival, akkor nagyon vigyorogtam, mert éppen a gloriára gondoltam, de aztán kimagyaráztam magam a tényeknek megfelelően, miszerint igazából a legutóbbi chat jellegű konzultációnk a gloriával járt a fejemben, és abban voltak vicces dolgok, úgyhogy muszáj volt vihognom az autóban. És nem elég, hogy ez a leszbikusság kérdés megoldódott, de ráadásul a kapcsolatunk egy újabb szintre lépett, mert ma amikor hazaért a lánya évnyitójáról, akkor, mint aki hosszú távra tervez velem, azt mondta, hogy csináljunk most olyat, mint soha, és ne egy napra vásároljunk kaját, hanem mondjuk két hétre. Erre ráadásul a motoros öltözékében szólított fel (úgy gondolta, a gyereknek biztos jól jön majd egy kúl motoros apuka, ennek az elméletnek megfelelően például dzvümmögtette is a motort látványosan a helyszínen), és abban soha nem tudok neki nemet mondani, mert úgy néz ki benne, mint egy igazi motoros, úgyhogy elmentünk rögtön két teszkóba is, az egyik az auchan volt. Már az elejénél megállapítottuk, hogy valószínűleg ott szúrjuk el a dolgot, hogy mindig kosárral megyünk, és abba nem fér sok, úgyhogy most némi technikai tanulmányozás után szereztünk egy kocsit, amibe valóban tök jól bele is fért hat pár virágos női zokni, két darab férfialsónemű (kényszerítettem), és két alapvető élelmiszercsoport, vagyis a sör és a csoki jeles képviselői. Az After Eightnél ugyan húzta egy kicsit a száját, de megígértem, hogy nem fog újra előfordulni a múltkori eset, amikor még azt hittem, hogy neveléssel, meggyőzéssel és rávezetéssel változtatni lehet az ízlésén, és kihasználva fekvő álláspontját, fölétérdeltem mellkastájon, a kezeit a térdem alá gyűrtem, és egyik kezemmel After Eightet gyömöszöltem a szájába, a másik kezemmel befogtam az orrát, hogy kinyissa a száját, a harmadik kezemmel meg csiklandoztam néha, mert olyankor muszáj levegőt venni, és mindeközben szelíd, megnyugtató hangon ismételgettem, hogy de hát finom csoki, a csoki szeretné, hogy megegyed, a nyuszinak is tetszik a csoki (ez volt a rávezetés része).

Visszatérve a nagybevásárlós kalandunkra, vettünk még két dévédét (az I love Budapestet, ami valami miatt nagyon tetszett, anno, meg a The Eye-t, amit végre kiadtak olcsón, ez utóbbi egy japán horror, nem igazán véres, de azon kevesek egyike, amiken tudok félni), és megbeszéltük, hogy a the dawn of the dead-et nem vesszük meg még egyszer, mert már mindkettőnknek megvan. Asszem, a zombik a mi érdeklődésünk szűk keresztmetszete. Aztán visszamentünk a kaják közé, és ott arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem tudunk mit venni soha, mert a fiúm két egész nagycsaládnyi élelmiszerfajta képviselőit nem hajlandó megenni, konkrétan a tésztákat és a pizzákat, mondhatni, a melegétel-élmény nála a húskrumplira korlátozódik, úgyhogy vettünk húst, meg némi hezitálás után tarhonyát, ami a krumpli egyik fajtája, csakúgy, mint a rizs. Meg vettünk nekem finomsajtot, meg neki valami felvágottat, ennyi, úgyhogy, mint a kasszánál konkludáltuk, holnapután megint éhezni fogunk, de legalább sör van.