Én úgy tizenötévesen nagyon szerettem a Kis Herceget (aztán huszonnégy éves korom körül a Citadella úgy felbaszta az agyam Saint-Exupérytől, hogy ha nem kölcsönkönyv lett volna, kivágom a vonat ablakán, a kerekek alá, hogy fájjon neki), de ez a rókás-szelidítős tanulság nagyon el van cseszve benne. Mert ha adok valamit valakinek, akkor azt önzetlenül illik, jó szívvel, a viszonzás követelése nélkül, viszont ha adok valamit valakinek, akkor az nem jelenti azt, hogy az a dolog az illetőnek jár, és hogy azontúl mindig járni fog, mert tegyük fel, hogy a rókáról kiderül, hogy rühös és szociálképtelen, és ha bélszín helyett csirkét kap vacsorára, akkor megharap, meg akkor is, ha szimplán csak süt a nap, vagy nem süt, és minden héten összeszarja a szőnyeget, és szinte folyamatosan vonyít. Én nem azt mondom, hogy el kéne altatni az ilyen rókát, de ha már százhuszonnyolcadszor próbál visszatörleszkedni azzal, hogy ő megváltozott, majd amikor résnyire nyitod az ajtót, odacsinál a lábtörlőre, hiszen ez jár neki, hogy megtehesse, elvégre eddig is eltűrted ezt tőle, és ő ilyen, nem bír uralkodni az ösztönein, magyarázza, akkor szerintem minden önjelölt kisherceg alapvető emberi joga, hogy úgy bassza ki páros lábbal azt a rókát az utcára, hogy csak úgy nyekkenjen, hiába óbégat az a róka, hogy ó jaj, ó jaj, milyen gonosz vagy.

Szerintem Saint-Exupéry nem tanulmányozta a rókákat elég közelről, mielőtt felelőtlenül könyvet kezdett volna írni. Vagy csak én vagyok velük előítéletes.