Ja, és ma reggel sikerült végre mind a két telefonomat magamhoz vennem (természetesen a másikat csak úgy találtam meg, hogy az egyikkel felhívtam), amit jól is tettem, mert amikor a kolléga már húsz perce késett, akkor észrevettem, hogy hívtak ám engem közben egy munkahelyi mobilról (egy kaptafára kezdődnek ám ők). Vissza is tárcsáztam rögvest, átpötyögve a számot a saját céges telefonomba, mert arról ingyenesen keressük egymást, de az illető pont ekkor csörgött ismét a privát mobilomon, amit ijedtemben beleejtettem a táskámba, és mire előkotortam (a kotrás vége felé leállítottam a hívást a munkamobilon is, hogy mindkét kezemet tudjam használni), addigra a hívó lerakta. Akkor úgy gondoltam, nem garasoskodom, visszazöldgombozom gyorsan a privátról, természetesen ekkor meg a munkahelyin kezdett keresni az illető, el is merengtem azon, hogy ez ugyanolyan, mint amikor szembejön valaki, és mindig ugyanarra akarjuk kikerülni egymást, és ha eléggé egyformán gondolkozunk, akkor akár végtelen ideig is körbecsöröghetjük a másikat mindketten.

A merengésnek az vetette végét, hogy rádöbbentem, miszerint én hívogatom magamat, és a nem fogadott hívás is én voltam korábban reggel, amikor még kerestem a telefonomat. Ez a reveláció – reakciójukból ítélve – többeket már előttem elért a környéken, de jó buddhista módjára megvárták, amíg én is önerőből világosodom meg.

Ezúton is szeretnék tiltakozni a nyolcórai munkakezdés ellen.