Az Aljas (Alias) nem igazán jött be nekünk, a Dark Angelt meg nem lehet megszerezni, úgyhogy próbaképpen lenyomtuk most a Shield első szezonját (nem hosszú, rendhagyó módon 13 epizód) azokban a szakaszokban, amikor éppen nem aludtam és nem ettem (nem könnyű elkapni ezeket mostanában). A Shield egy Los Angeles-i rendőrkapitányságról szól, amin belül működik kísérleti jelleggel az ún. Strike Team is Vic "Good cop and bad cop have left for the day. I'm a different kind of cop" Mackey vezetésével, aki nem igazán riad vissza a törvény árnyékosabb oldalára való átcsellengéstől sem, amennyiben ez érdekében áll. Ugyanakkor a Strike Team tagjai számára igen fontos a betyárbecsület, és tetteiket a személyes haszonlesésen kívül egyfajta sajátos igazságérzet is vezérli, például csak az olyanokat lövik le, akik árulkodnak, aminek jogosságát mindenki beláthatja, aki hozzám hasonlóan öcs típusú testvérrel nőtt fel. Van persze mindenféle személyes mellékszál is a történetben, de szerencsére nem nyünnyögnek sokat, a lényeg mindegyik epizódban az aktuális bűntények kinyomozása (időnként több részen keresztül), a belső kimittud, meg a vallatási technikák, ami számomra különösen vonzó motívum. És pörög az egész, az egyetlen negatívum talán a szereplők megjelenítése az elején, ami úgy történik, hogy bevillan két másodpercnyi akció, majd egy fekete képernyő egy névvel, és ez ismétlődik párszor roppant idegesítően. Viszont a főcím kimondottan rövid (már-már a Lostéval vetekszik), és jó a zene.

Elgondolkoztam egyébként azon, hogy mennyire károsítja az emberek pszichéjét egy olyan sorozat, ahol a kimondottan simlis (gyilkosságtól, rablástól, súlyos testi sértéstől sem visszariadó) főszereplőkkel azonosulnak, akik ráadásul rendszeresen megússzák tetteiket, és arra a következtetésre jutottam, hogy számomra például ez kimondottan üdítő a sok kilúgozott, pc cuccos után. Ráadásul megtaláltam a távirányítómat (vagyis nem én, én ez alatt a két hónap alatt nem vittem igazán túlzásba a keresését, csak időnként ránéztem a kisasztalra, hátha valahogy visszakerült oda, de nem, viszont vasárnap este volt valami csernobilos összeállítás a Discoveryn, úgyhogy a fiúm két perc alatt megkereste), úgyhogy bekapcsoltam a tévét, és az kb 45 perc alatt annyira felbaszta az agyam, amennyire a Shield teljes első évadja sem, pedig az gyilkosságos sorozat, és mindezt úgy, hogy a Discoveryről nem kapcsoltam máshova. A Discoveryn a Mythbusters ment, és azt próbálták benne bebizonyítani, hogy a vajaskenyér nem hajlamosabb a vajas oldalára esni, mint a simára, és esküszöm, pár perc után fizikailag rosszul lettem attól, ahogy a vajaskenyereket rugdosták bakancsban a hülye amerikaiak, azt hiszem, ezt nevezik kulturális szakadéknak. Bár alapvetően kedvelem őket, de abban, hogy az egyszervolt amerikai pasimmal szakítottam, komoly szerepet játszott az, hogy képes volt a repülőre vett könyvét az utazás végén kidobni. Igen, a szemetesbe bele.

Szóval akkor leültem látótávolságon kívül a monitor elé, és csak hallgattam a tévét, már kezdtem is lenyugodni, amikor jött a köcsög Robi az ő Nicorette tapaszával. Egyszerűen nem értem, hogy van képe ehhez a tapaszgyárnak, hogy a majomarcút erkölcsileg magasabbra helyezik azért, mert nem képes magától leszokni, hanem ehhez segédeszközökre van szüksége – nagyon felháborodtam, sajnos ehhez nem volt közönségem, olyankor sokkal jobb, amikor a fiúmmal nézzük ágyból a tévét, és versenyt fikázzuk a benne szereplőket, valószínűleg igen szórakoztató öregkor elé nézünk. És az a leereszkedő hanghordozás, ahogy Zoliról, a Nicorette tarajos süléről beszéltek, na azzal végleg kihúzták a gyufát, ki is kapcsoltam a készüléket. Holnap talán kísérletet teszek az Animal Planettel, hogy azt meddig bírom.