Tehát a sportolókról az az én elméletem (ne feledjük, hogy ezt a biciklit tolva egy végeláthatatlan úton felfelé dolgoztam ki), hogy a sportolók végtelenül buta és tehetségtelen emberek, mert ha bármilyen intellektuális vagy kreatív hajlamuk lenne, akkor maradandó alkotásokba fektetnék az energiáikat, és nem azzal próbálnák felhívni magukra a figyelmet, hogy a lábukkal ütemesen nyomkodnak lefelé. Valahol a tizenhatodik kilométer környékén arra is rájöttem, hogy a biciklizés még az úszásnál is unalmasabb, mert az úszásban van kartempó is. A tizennyolcadik kilométernél – ami az út legmagasabb pontja volt – a fiúm maltodextrint etetett velem, valószínűleg csupán azért, hogy a szenvedéseimet fokozza (én ilyen rosszat még nem vettem a számba), nem törődve szemrehányó, sebzett tekintetemmel (bár az is igaz, hogy a szemrehányó tekinteteimnek az erőteljesebbjeit még az út előtt elhasználtam rá, mert tudtam, hogy útközben átlagban 5 kilométerrel fog előttem haladni, és úgy kevésbé hatásos, ezért előre szenvedtem látványosan). Az út pozitívumai közé sorolható viszont, hogy rengeteg érdekes madarat láttam, sajnos a legtöbbje már nem élt, meg volt valami shaolin falu felé mutató tábla is, de lehet, hogy akkor már hallucináltam a fáradtságtól, mert ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Mindenesetre a klub számolhat azzal, hogy ezentúl minden tábor Budapesttől biciklivel elérhető távolságon kívül fog bekövetkezni, amennyiben nekem ebbe bármennyi beleszólásom lesz.