Különben meg a fiúm is anorexiás, csak ő a biciklijére. A tavasz nagy
része eddig azzal telt, hogy megszállott, ugyanakkor szerelmetes
tekintettel nézte a saját kerékpárját, és hetente vett rá valami új
alkatrészt, ami pár grammal könnyebb az eddiginél. Semminek sem tud úgy
örülni, mint egy-két megspórolt dekának, tegnapra például arra értem
haza hozzá, hogy konkrétan a kerekek is le vannak szedve, és csak az
illúzió fenntartásának vágya, miszerint az ő szava és tette szentírás,
és én nem kételkedem a józan ítélőképességében, tartott vissza attól,
hogy elmondjam neki, miszerint bár így valószínűleg tényleg sokkal
könnyebb a gép, viszont jóval nehezebb lesz vele menni. Mára
valószínűleg ő is belátta ezt, mert visszarakta a kerekeket, legalábbis
az elsőt mindenképpen, arról küldött fényképet az új fékkel (teljesen
el is érzékenyültem ezen a gesztuson). Azért egy kicsit még mindig
tartok tőle, mert például a múltkor casually megkérdezte, hogy vajon
mennyit nyomhat a csengőm. Én természetesen tisztáztam, hogy a csengőm,
amely emberek tucatjainak mentette meg az életét, marad, de a lelkemben
azóta sem szűnő nyugtalanság támadt.

És ezen az sem segít, hogy tegnap felvetette a csengő kilyuggatásának lehetőségét.