Ma fordítva csináltam: a munkahelyemről bicajoztam a fiúmig, és nem is
volt vészes, pedig azt hittem, hogy csupa emelkedő. Hát nem. Eltévedni
mondjuk majdnem eltévedtem, de aztán megnyugodtam, mert ott ácsorgott a
helyes kis vörös utcalány, és tudom, hogy nála kell balra fordulni.
Majdnem köszöntem is neki, de aztán eszembe jutott, hogy ez az a
helyzet, amikor én ismerem őt, ő viszont nem ismer engem.

Aztán hazaértem, és a fiúm kivitt az erdőbe bringát tolni. Először
azért toltam a bringát, mert túl meredeken ment az út felfelé, utána
azért, mert nyakig sár volt, aztán azért, mert árok volt az útban. De
volt olyan is, hogy azért toltam, mert jeges-havas volt az egész
ösvény, egy ízben pedig egy kidőlt fa torlaszolta el az utat, ezt
követően pedig túl meredek volt az út lefelé.
A fiúm persze nem zavartatta magát, ő csak a kidőlt fánál szállt le.
Azzal biztatott, hogy meg tudom csinálni, ez az én harcom; én azt
feleltem neki, hogy szerintem ez inkább az ő harca, elvégre az ő ötlete
volt; erre ő azt hozta fel végső érvként, hogy de hát ő nem harcol.

Azért az a négy és fél perces hazaút aszfalton lefele, az jó volt.