A titkárnőről időközben kiderült, hogy azért nem jött be dolgozni, mert
megharapta a macskája. Ezt az indoklást a továbbiakban nem kívánnám
kommentálni.

Ma meg csak itt lézengek a fiúmnál, a fiúm viszont nem lézeng itt, mert
atyai kötelességei vannak. Viszont itt nála baromi jó a csí, úgyhogy
egyedül is jó lézengeni (emlékszem, amikor először itt jártam, akkor
rögtön az volt a benyomásom, hogy de jó, itt lehet játszani),
készítettem például egy fényképfelvételt a dolgozószobájáról, aminek
azt a címet adtam, hogy megindult a számítógépes alkatrészek észak-déli
vándorlása (még szerencse, hogy van nálam iránytű*), meg elmosogattam,
ami lehet, hogy máshol unalmas, monoton és értelmetlen házimunka, itt
viszont csupa izgalom és felfedezés; az egyik (nem véletlenül) lezárt
ételhordóban rátaláltam például egy eddig ismeretlen fajra, amelyik már
csak két lépésre volt a kerék felfedezésétől. Természetesen kiirtottam
őket. És ha már így benne voltam, az új jövő kezdésének jegyében
kiöntöttem például az olajban úszkáló májdarabokat is, amit emlékként
őrizgettünk a sütőn egy hónapja, mert kemény csaj vagyok. Meg
nézegettem bakancsos oldalakat. Meg nézegettem biciklis oldalakat,
viszont nem nézegettem az órámat egyáltalán.

Szerintem, amire ennek az országnak szüksége van, az legalább kétszer ennyi nemzeti ünnep.

* Egyébként kipakoltam ma a táskámat, mert kerestem
valamit, és nem csak iránytű van nálam, hanem varrókészlet, két
telefon, szemöldökcsipesz, lázmérő, manikűrkészlet, sebtapasz és
háromféle gyógyszer, kisadagos ketchup, fényképezőgép, citrompótló,
pendrive, Budapest térkép, mp3 lejátszó, két rejtvényújság, egy tábla
csokoládé és három különböző műfajú könyv (a Maugham életrajz,
Pratchettől a The Last Continent és a Самоучитель японского языка). Asszem, az ilyenekre, mint én, mondják hogy biztonsági játékos.