Vannak ugye a bondázsosok, meg vannak, akik női cipőket próbálgatnak
neccharisnyával a behúzott függönyök mögött, és ott vannak azok is,
akik beöltöznek szőrmeállatkának, és úgy szeretik magukat, de ez mind
semmi: az én fiúm például pulzusoximétert húz az ujjamra, aztán elmegy
fürödni azzal, hogy játsszak nyugodtan. Jelentem, a véroxigénszintem
normális, folyamatosan 97-98% között stagnál, a pulzusom viszont valami
rettenetes, ha nagyon mozdulatlanul fekszem, akkor 70, blogírás közben
viszont 80-90 (bár ennek egy része valószínűleg a touchpad számlájára
írható), és amikor lerohantam a telefonomért, ami csöngött, a
visszafele úton már 131 volt, mondtam is a balrognak, aki hívott, a
balrog erre meg azt mondta, hogy vagy nagyon edzetlen vagyok, vagy
kövérkés. Ez igen életveszélyes húzás volt tőle, rögtön helyesbített
is, hogy mármint ha bárki más ilyesmire panaszkodna, akkor fel lehetne
tételezni, hogy kövérkés, én viszont, ugye, bizonyosan csak nagyon
edzetlen vagyok. Ezután még az utolsó erőimmel segítettem neki
konzumálni (érdekes módon, bármelyikünk van TESCO-ban, mindig felhívja
a másikat, tegnap például én is hívtam őt TESCO-ból, meg ő is engem, a
két időpont között volt vagy 3 óra, a két áruház között pedig 160 km,
de ez részletkérdés), majd nagyon mozdulatlanul feküdtem rettegve, hogy
egyszer csak szívrohamot kapok, mondtam is a fiúmnak, amikor feljött az
emeletre, hogy csak attól, hogy felültem, felment 93-ra a pulzusom. –
Attól, hogy megláttál engem, bébi – helyesbített erre a fiúm. Egy
macsóval járok.

A következő lépése pedig állítólag az lesz, hogy gázokat lélegeztet be
velem a véroxigénváltozásokat figyelendő. Milyen praktikus, hogy mindig
ott vagyok neki kéznél.