Szerintem fontos dolog az őszinteség egy pár-, vagy akármilyen kapcsolatban; a hazugságok óhatatlanul elválasztanak, ráadásul baromi jó emlékezőtehetséget kívánnak. Természetesen mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket nem szeretne elmondani, például mert úgy gondolja, hogy a múlt részei és semmi közük a jelenhez, és az ilyen esetekben az egyetlen tisztességes megoldás szerintem az, hogy az ember annyira eltitkolja az ilyesmit, hogy a másikban még kérdés szintjén se merüljön fel a téma. Ez általában működő megoldás szokott lenni.

Aztán néha váratlanul beüt a krach.

Tegnap például pont valamelyik Angelt néztük, és abban vetődött fel a dolog, kicsit meg is ijedtem, hogy a fiúm, a gondolatolvasó kapcsol, de ugyanolyan szép csöndben feküdt mellettem, mint ahogy szokott, és a film végén ugyanazzal a mozdulattal ölelt át, mint ahogy szokott, és ugyanúgy nézett rám, mint mindig két rész között (konkrétan úgy, mintha én találtam volna fel az összes sorozatot, méghozzá úgy, hogy egy nagy kanál eperfagyiként eleve nem lehetett könnyű dolgom a kreatív szórakoztatóiparban), aztán viszont megszólalt. Azt mondta, hogy ő nagyon boldog velem, ami bármilyen más szituációban pozitív végkifejletet sejtetne, de itt már tudtam, hova akar kilyukadni, meg is állt bennem az ütő, és legszívesebben elszaladtam volna, de lelkem egy része mintha mindig is tudta volna, hogy el fog jönni ez a pillanat, és akkor vállalnom kell a felelősséget. És akkor a fiúm feltette a kérdést, hogy talán csak nem azért van ez így, mert megettem a volt felesége agyvelejét.

Mit tehettem, végül is bevallottam, hogy így volt.