– Szólhattál volna, hogy itt jobbra kell fordulni – korholt a fiúm
kedvesen. – Tudhatnád, hogy ha ronda nagy vasdarabokról beszélek, akkor
extázisba esem, és ösztönösen hazafelé indulok.

A színház előtt – nem titkolt büszkeséggel – kijelentettem, hogy én még
soha nem voltam színházban senki olyannal, aki ilyen alkalmakra is
melegítőfelsőt vesz fel. A fiúm is kijelentette, hogy ő még soha nem
volt olyan színházban, ahol lettek volna székek, majd azt is
tisztáztuk, hogy ami van rajta, az nem melegítőfelső, mert van benne
piros, viszont csalódottságomat látva azzal vigasztalt, hogy biztos
olyannal sem voltam még színházban, aki olajfoltos, neonzöld
bakancsfűzőt és mountain climbing feliratú pólót viselt volna.

Később visszatértünk erre a székek a színházban témakörre, és mint
kiderült, a fiúm szerint az a színház, ami hiperrealista, panelben
játszódik, és az ember kellemetlenül érzi magát tőle. Mondtam neki,
hogy nekem, ugye, ilyen volt például a gyermekkorom, de még akkor is
kitartott amellett, hogy az nem kulturális élmény, amitől a néző nem
érzi magát egy kicsit megalázva (pedig igyekeztem, és olyan darabra
vittem, ahol mind a 6-7 szerepet két pasas játszotta, és a
homoszexualitás jelentette a megoldást a problémákra), és akkor
referáltam a görényes előadásra, hogy lássa, hogy nekem is volt már
részem kultúrában, és megkérdeztem, hogy az játszik-e, amikor például
valakit otthagy a csaja, hogy szobára menjen az antennaszerelővel, aki
aztán végül is nem hajlandó őt megdugni, mire a fiúm azt reagálta, hogy
az a csaj problémája, és azzal ő nem tud azonosulni, tehát megalázva
sem érzi magát. De a pasas, kérdeztem, akit megcsaltak? Hát de végül is
nem csalták meg, felelte a fiúm, a konkrét gondolkodású, majd elvitt
biciklizős utakat nézni.