Az egyik dolog, ami miatt én nem boldogulok a nőkkel, az a korlátlan
képességük (és hajlamuk) a megbocsátásra. Az ember azt hiszi, minden
rendben van, jól érezzük magunkat, és akkor egyszer csak kijelentik
síri hangon, mint derült égből a villám, hogy ha nehezen is, de
megbocsátják, hogy villamossal járok, és azért sem haragszanak, hogy
margaréták vannak a zoknimon (a megemlített példák pusztán
illusztrációk). Rengeteg nőtől hallottam már azt hogy ők elfogadnak
engem olyannak, amilyen vagyok, anélkül, hogy ez egyáltalán, kérdés
vagy vágy szintjén felmerült volna bennem.

A másik dolog a nőkkel az érzelmi jelleg, ami szerintem egyszerűen nem
kulturált dolog, de legalábbis én nem tudok mit kezdeni vele, azon
kívül, hogy pánikba esem tőle. Tökre tudom például értékelni, ha valaki
nem sír előttem. Az ilyesmiért nagyon hálás vagyok.

Na, a Kirci például olyan, akit azért szeretek, mert belőle hiányoznak
ezek, pedig ő a saját állítása szerint egy szenvedélyes oroszlán. – És
akkor felmentem a köcsög Z-hez, hogy elvigyem tőle a cuccaimat –
magyarázta nekem tegnap kedvesen mosolyogva – és a hajkefém tele volt
hosszú, szőke női hajszálakkal, úgyhogy odasétáltam az ablakhoz, és
kihajítottam rajta. Mert én egy szenvedélyes oroszlán vagyok – vonta le
a konklúziót, ugyanazzal a mosollyal.