Ha bármikor a közeljövőben megint olyasmit mondanék, hogy hmm, lassan ideje volna meglátogatnom a szüleimet, akkor légyszi valaki fogja bájos, ránctalan arcomat két keze közé, és orditsa a pofámba közvetlen közelről, hogy megőrültél?! fiatal vagy még, előtted az élet, ne csinálj hülyeséget!
– mint a filmekben, egyrészt mivel azért valahol szeretem a teátrális
jeleneteket, másrészt mert kábé ez a meggyőzésem egyetlen eredményes
módja a megvásárláson kívül, a szép szóra ugyanis elvből nem hallgatok,
mint azt megfigyeltem magamon. A szüleimnek különben rengeteget
köszönhet a világ, többek között azt, hogy nálam mindenki eleve
előnnyel indul, aki nem ők. Egyébként meg természetesen elfogult vagyok
velük szemben, és igazából nem annyira
szörnyűek, mint az a szavaimból kitűnhet, mi több, nagyon kedvesek,
szellemesek, udvariasak és empatikusak bírnak lenni. A szomszédokkal és
a munkatársaikkal.