Egy kicsit mindig zavar van, amikor megkérdezik tőlünk, hogy hol
ismerkedtünk meg, mert ugye elég hülyén hangzik az, hogy egy access
logban.
Az enyémben. És aztán úgy találkoztunk, hogy én igen hamar szóba hoztam
az akkoriban engem leginkább foglalkoztató filozófiai kérdések egyikét,
miszerint miért nincs az én konyhám falán polc, és akkor a fiúm, aki
akkor még nem volt a fiúm, megkérdezte, hogy hol is van pontosan az a
fal. Azt, hogy ez a labdafeldobás tőlem nem valami gyenge kis női trükk
volt, az is bizonyítja, hogy azóta is elég gyakran igénybe veszem ezt a
természetfeletti képességét a fiúmnak, hogy ő lyukat tud csinálni a
falba, olyannyira, hogy egy idő óta konkrétan nálam tartja ő az ő
fúróját (szerintem amikor kapcsolatunk rózsaszirmos hajnalán
felelőtlenül olyat mondott nekem, hogy akár ementálit is csinál az én
falamból, ha arra vágyom, akkor még nem gondolta, hogy a szaván is
fogom, de hát így járt, meg a szomszédok is). Szóval ezen a hétvégén is
polcot raktunk fel nálam, könyveset, mert beteltek az eddigiek, még
vízmértéket is vettünk hozzá, és ezáltal kiderült, hogy bár a polc az
tök vízszintes lett, de semmi más nem az a szobámban, beleértve a
padlót is – bár lehet ugyan, hogy a vízmérték rossz (felvetettem
például, hogy esetleg rosszul állították be benne a buborékot), de nem
valószínű.

Ja, és mágneses is. A vízmérték. Meg 45°-ot is lehet mérni vele. Tök advanced technology.

Az én képességeim viszont tisztára kárba vesznek, mert én például a
hisztérikusokat meg a neurotikusokat tudom nagyon jól kezelni, meg
végtelen türelemmel bírok viseltetni érzelmileg megterhelő
helyzetekben. A hosszú évek munkájával kidolgozott konfliktuskezelési
technikámat úgy, ahogy van, húzhatom le a vécén, mert ha például a
fiúmnak olyat mondok, hogy de lennék Thaiföldön én is, majd
hozzáteszem, hogy bár neki melege lenne, akkor csak azt válaszolja,
hogy de hát ott minden légkondicionálva van, ahelyett, hogy elkezdene
velem veszekedni azon, hogy miért akarok én bárhova is menni, vagy hogy
miért támogatnék én a turisztikai tevékenységemmel egy olyan országot,
amelyik a légkondicionálóival szaggat lyukakat az ózonba, majd csapná
be maga után az ajtót azzal, hogy még soha nem csalódott ennyire
senkiben, mint bennem (igaz, aki ezt mondta nekem, az többek között a
kukaügylet kapcsán is végtelenül csalódott bennem, egyszer ugyanis
felelőtlenül hangot adtam azon nézetemnek, hogy egy téren négy kukát
kiüríteni államilag, az nem négyszer annyi költség és idő, mint egyet,
mindegy, lényeg az, hogy ha hetente végtelenül csalódnak az emberben,
akkor a dolog egy idő után elveszti azt a kétségbeejtő, vagy
egyáltalán, emocionális jellegét, és kiüresedett rítussá válik). Én az ilyesmihez vagyok szokva, a
veszélyekkel teli, kalandos párbeszédekhez, ahol minden ártatlannak
tűnő kijelentés egy újabb halálos csapda lehet, a fiúm legprovokatívabb
megnyilvánulása ezzel szemben az, hogy például soha nem beszélget
velem, miközben a falat fúrja. Nekem még sosem volt ilyenem. Asszem,
megtartom.