Az a baj, hogy előítéletes vagyok. Ezt mondtam a minap a fiúmnak is, az a baj, hogy előítéletes vagyok, szóltam, mire ő visszakérdezett empatikusan, hogy az miért baj, amire én azt feleltem, hogy nem nekem baj, hanem nekik.
Szóval előítéletes vagyok, és ez önmagában nem lenne olyan nagy baj,
mert általában beigazolódik, de van, amikor például egy itt közelebbről
meg nem nevezett titkárnő először tök szimpi, utána meg idejön hozzám,
akinek a nyakát már amúgy is több frissen behozott autósrádió meg
televízió meg kerámiabevonatú hajkiegyenesítő eszköz(?) lefordítandó
használatijának a súlya húzza, és azt mondja, hogy hívjam fel én a
telefonszerelő srácot, mert én ismerem az ő számát(!), majd átlibben a
tárgyalóba, ahol papírokat rakosgat egyik kupacból a másikba. A
telefonszerelő srácot azért kell felhívni, mert a főnökömnek vannak
olyan kérései, hogy ha lehet, akkor ő szeretne tudni átkapcsolni
máshova embereket, meg hogy ne villogjon a Tarzan készülékén az összes
lámpácska, amikor hívás van, amivel nincs probléma, a telefonszerelő
viszont tegnap reggel óta például nem elérhető, előtte meg nem volt
hajlandó árajánlatot küldeni, úgyhogy fogtam, és odaadtam a titkárnőnek
KX-TA616 továbbfejlesztett hibrid rendszer használati utasítását, hogy
abból kiderül a telefonközponttal való bánásnak módja, majd látván a
pillantását, ugyanazzal a svunggal vissza is vettem a kezéből, és akkor
elrohant a postára, vagy valami egyéb titokzatos helyre, ahova a
titkárnők ilyen alkalmakkol rohannak.

Én pillanatnyilag ott tartok, hogy átirányítottam az össze hozzám
érkező hívást a faxra, vissza viszont egyelőre nem tudom csinálni, mert
azt a részt még nem találtam meg a könyvben, de istenem, ha valami
fontos, küldjék el írásban.