És tegnap simán elaludtam az esti mozit. A sokktól.

Ugyanis hazafelé betértem a Daubnerbe, mert a fiúm vasárnap lesz 10000 napos, és a parfétortát szereti, a marcipánnyuszikban meg nem hisz, ezért azt is vettem neki (és el ne felejtsem beláthatatlanozni ezt a postot, mielőtt hazaér). A rendszergazdának meg vettem mézes szeletet, bár ő már tizenötezer-párszáz napos lesz mostanában, de egyrészt nem akarom, hogy úgy érezze magát, mint egy elhanyagolt idősebb gyerek, másrészt meg soha nem árt megvásárolni az ő jóindulatát. Én málnás omlettet kaptam, meg gauda sajtos pogácsát (szeretem egyébként az olyan eladókat, akik ha megkérdezem, hogy melyik finomabb, akkor nem azt mondják, hogy az tőlem függ, hanem konkrétan válaszolnak a kérdésre), amit el is rágcsáltam a héven, ahol még azt hittem, hogy minden jó és szép és rendben megy.

És akkor hazaértem, és nem volt net.

A lelkiállapotomat csak olyanok tudják elképzelni, akik mentek már úgy haza, hogy nem volt net. Olyan volt, mintha levágták volna az összes kezemet, de még a lábujjaimat is. A leveleim. A hírek. Az olvasnivalóm. De még csak a blogomba sem tudtam megírni. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy akkor átnézem az intelligenciás szöveget, és akkor kiderült, hogy rossz intelligenciás szöveget kaptam, és ha felhívnám a forrást, akkor se tudná átküldeni a jót, mert nincs netem, de ráadásul fel se tudnám hívni, mert a telefonszáma is csak online van meg. És ekkor volt az, hogy ledobtam magam az ágyra, és becsuktam a szemem, hátha mire kinyitom, addigra elmúlik. És amikor kinyitottam, akkorra elaludtam a mozit, de net még mindig nem volt, viszont úgy döntöttem, én problémamegoldó típus vagyok, úgyhogy felhívtam a szolgáltatót, hagytam nekik üzenetet, újraindítottam a szervert meg a gépet, és akkor volt net, úgyhogy újra felhívtam a szolgáltatót, hogy elmondjam nekik, hogy van net, pedig valószínűleg tudtak róla, elvégre ők csinálták meg, de én meg akartam osztani velük az örömömet, és meg is tettem, a magam sajátos stílusában, elképzelhető, hogy a napokban egy újabb üfszolgos mp3 kezd majd el keringeni a neten, a telefonszámomat légyszi sípolják majd ki belőle.

De akkor már nem foglalkoztam ezzel az intelligenciás dologgal, mert úgy döntöttem, hogy én hivatalosan már alszom, viszont lejött közben a három éve vadászott ázsia filmklubos sorozat utolsó darabja, a Bird People in China (bakker, most látom, hogy nem ez az utolsó, mert a Katakuri-ke no kofuku is benne volt a szórásban, ezt valószínűleg a sokk miatt felejtettem el, lévén egy nagyon furcsa, hullás-szexes japán musical), úgyhogy inkább megnéztem ezt, szép volt, a fiúm közben éjfél körül megérkezett oda, mint írta, úgyhogy nyugodtan aludtam, aztán ma reggel elgondolkoztam, hogy What Would Riddick Do az intelligenciás stuffal kapcsolatban, majd arra jutottam, hogy a pofátlan hízelgés és a pofátlanság úgy általában sokkal inkább az én stílusom, mint mindenki lemészárolása, úgyhogy kihízelegtem valakitől, hogy tartsa meg helyettem ő az előadást, én meg majd a háttérből asszisztálok, bár a módszerem hatákonyságából nagyban visszavett, hogy tíz percen keresztül, majd levélben is egy az övétől eltérő keresztnéven szólítottam. De minden jó, ha a vége jó.