– Észre se vettem, hogy feljöttél – mondta tegnap este a fiúm, amikor
meglátott az ágyban. És tényleg észre se vette, pedig trappoltam és
trombitáltam, mint egy elefánt. Ezt komolyan bólogatva szóvá is tettem
neki, mármint hogy pedig trappoltam és trombitáltam, mint egy elefánt.
Ő visszakérdezett, hogy a fejét is csapkodtam-e vastag katalógusokkal,
mert ő tudja, hogy ami belül van, az a lényeg, és ha én belül trappolok
és trombitálok, akkor simán kitelik tőlem, hogy belül a fejét is
csapkodom, akár vastag katalógusokkal is, tekintet nélkül arra, hogy
kívül halkan és lábujjhegyen óvakodom be az ágyba, valószínűleg azért,
hogy ne halljon meg, és legyen okom megsértődni. A kiengesztelés
végett. Ki is engesztelt, simán. Pedig meg se sértődtem. Ezután
kijelentette, hogy ő még emlékszik ám arra, amikor először meglátott.

– Én még emlékszem ám arra, amikor először megláttalak – mondta.
– Igen?
– Igen. Arra gondoltam, hogy itt jön az én életem párja.
– Tényleg?
– Tényleg. […] És aztán fent levetted a kabátodat, és akkor kiderült, hogy tök jó melled is van.

Szóval megalapozottan szeret, meg minden.