És tegnap csokoládét is szereztem a TESCO-ban a három DVD mellé (Ghost
Dog, Sekély Sírhant, Good Will Hunting – mondjuk ez utóbbi annyira nem
is, de Matt Damon igen), ráadásul, bár az utóbbi időkben a banánosokra
voltam nagyon beindulva és végig is kóstoltam azokból egy csomót (elképesztő,
hogy mennyi mindent ki bírnak hozni a banános csokiból), mióta a Plusz
közértben találtam egy megszólalásig hasonló, de jóval olcsóbb Casali
klónt és befaltam belőle egyszerre 30 dekával, azóta inkább nem, szóval
a másfajta csokikat nézegettem. A fiúm is. Szóvá is tettem neki, hogy a
tejcsoki az nem is csoki igazából (bár a múlt héten azt tettem neki
szóvá, hogy az igazi, 90%+ feletti keserűcsokiknak meg nincs állaga,
mert nincs ami összetartsa őket, de hát minden alkalmat megragadok,
hogy beszélgethessek vele), mire ő azt reagálta, pszichológiailag
helyesen, én-üzenetben megfogalmazva a véleményét, hogy leszarja, hogy
milyen az igazi csoki. Én erre azt feleltem, pszichológiailag
helytelenül, és eltérve a tárgytól, hogy ej, de csúnyán beszél. Mire ő
átölelt, egy csókot nyomott a homlokomra, és azt mondta, hogy biztos
mindjárt öngyilkos lesz.

Szeretem, amikor értve olvas.

(Na de visszatérve a mainstreambe, a csokikhoz, végül ezekből a Révillon
csokoládé-ágacskákból
vettem, amikről rajtam kívül már mindenki írt, körtéset, ami tej, és
málnásat, ami étcsokis. Eddig teljesen bejön, valószínűleg részben a
nagyon eltalált serving size miatt is.)