Én ma reggel lefordítottam egy autósrádiót meg egy mp3 lejátszót is,
utána viszont leterített a bivalypecsenye (ami deklaráltan sertésből
készült) és a gundelpalacsinta, amit a hülye élőláncosok felkeltette
rejtett félelmeim (mármint hogy egyszercsak a zöldpártiak miatt halon
kell majd élnem vagy halnom kell majd éhen) csillapítása végett
fogyasztottam el, és most olyan vagyok, mint az anakondák a spektrumon,
miután ráhúzták magukat egy gazellára, vagyis pár hónapig nem akarok
mást csinálni, mint bambán fekve emészteni. A munkatársaim ezzel
szemben olyanok, mint a National Geographic munkatársai, akik
arrogánsan becsörtetnek a bozótba ahol a jóllakott, halálán lévő
anakonda hentereg alibiből a monitorára fixálódott tekintettel, és nem
törődve azzal, hogy a szörnyeteg még ebben a kiszolgáltatott
életszakaszában is rendkívül veszélyes tud lenni, ha sikerül feltápászkodnia a székéből felidegesítik, dolgokat csinálnak.

A pénzügyes elmebeteg például néz. Na nem engem, ha engem nézne, akkor
tudná, hogy ennek nem lesz jó vége, hanem tíz tökéletesen egyforma, pax
típusú tollat néz, a technika legfrissebb vívmányait mélyen elítélő
ember pillantásával. Mondom neki, hogy azok egyformák, ő azt feleli,
nem, és tovább nézi őket. Hogy ezt miért itt teszi, rejtély.

A logisztika ma megint (negyedszerre a héten) meglepődött azon, hogy én
az egyik pillanatban már nem vagyok itt, a másikban pedig igen. Mármost
én szeretem, ha értékelik és szóvá teszik a természetfeletti
képességeimet, de asszem, ez az a kategória, amikor a kevesebb egy
kicsit több lenne.

A titkárnő megint csinálja ezt a titokban dúdolós dolgot. Sokáig
töprengtem nemrégiben, hogy honnan jöhet ez a vészjósló, bár enyhén
hamis nazális interpretálása kortárs slágereknek, és rá kellett
döbbennem, hogy ha a materiális világ lehetőségeire szorítkozunk, akkor
csak a titkárnő lehet a zaj forrása. A legszívesebben olyankor
csinálja, amikor valaki elindítja a fénymásolót. És ha ránézek, mindig
abbahagyja, rezzenetlen arccal. Démoni mélységek rejteznek a csajban.

Egyetlen menedékem a vadiúj férfivécé maradt, ahova a pasik láthatólag
nem járnak, mert szerintük a női vécé tisztább, én viszont tőlük nem
jutok be oda soha. Ennek következtében a férfifülke lassan a
kizárólagos territóriumom lesz, legalábbis a hajszál, amit reggel
helyeztem a kilincsre, az előbb még ott volt, és a fűtés is maxra
tekerve maradt, ahogy hagytam. Be kéne még újítani oda egy
könyvespolcot, pár tisztasági betétet, fikuszt, és ráírni az ajtóra a
nevemet. Majd szép fokozatosan.