A fiúm tegnap elmesélte, hogy a lánya valamelyik alkalommal felvett egy
nagy hátizsákot a hátára, és fel s alá rohangált vele a lépcsőn, azt
mondogatva, hogy meg tudom csinálni, meg tudom csinálni.
Tette ezt anélkül, hogy különösebben ráhatást fejtett volna ki ennek
érdekében, folytatta a fiúm, aki valóban nem igazán vitatkozik soha
semmin, viszont megvannak a módszerei, aminek következtében mindig az
történik, amit ő akar. Még velem szemben is, pedig én sem vagyok
kispályás a valóság számomra kényelmesebbé torzítása terén. A módszerei
pedig a következők:

1. A nyers erő alkalmazása – ez
velem szemben különösen hatékony, mert van rá tér. Az úgy szokott
történni, hogy én elindulok mondjuk a konyha felé, mire ő megragadja
valamelyik testrészemet, és ledönt az ágyra, és belefúrja az arcát a
nyakamba, és a hónom alá gyűri az egyik térdét, a másikat pedig az enyém mellé (amelynek
ilyenkor már rég a küszöbön túl kéne lennie ekkor az én
terveim szerint), és simogatja a buksi mindenemet,
én meg hangos dorombolással fejezem ki felháborodásomat. Megjegyezném,
elég gyakran szokott ilyen visszataszító módon visszaélni a fizikai
fölényével, de még így sem elégszer.

2. A koncentrálóképesség fegyverének alkalmazása a gyengébbekkel szemben – az úgy volt például tegnap is, hogy mondom neki, hogy adjon nekem papírt meg tollat gyorsan gyorsan
(szeretem terjeszteni a pánikhangulatot), és ő adott papírt, én meg
akkorra megváltoztattam a véleményemet, és mondtam, hogy írószert azt
inkább mégse, mert nálam van a jó tollam (megjegyezném, ez az egyetlen
toll van a világon, amelyikkel én tényleg jól tudok írni (indigó színű
uni-ball, jobbról az ötödik a képen), tehát nálam a saját toll az
nem puszta szeszély vagy választás kérdése, hanem elmebaj elhivatottság és fontos része az életemnek), mire a fiúm azt válaszolta, hogy nem.
Én meg ránéztem felháborodottan, hogy mégis, hogy képzeli ezt, ő meg
ott állt, és nyújtotta felém a tollát megátalkodottan és hímsovinisztán
és felsőbbrendűen mosolyogva, vagy nem is, döbbentem rá, hanem
aranyosan mosolyogva, és gyönyörűségesen és ölelgetnivalóan, úgyhogy
megpuszilgattam a nyakán, majd írtam a tollával. Hát így csinálja.

3. Ezt nem tudom, hogy hívják, de működik – van, amikor tényleg nem csinál semmit
úgy konkrétan, de például el volt határozva, hogy szombaton megyek
fodrászhoz meg Terranovába meg könyvet venni, ehhez képest leginkább
egy 0°C körüli garázsban ácsorogtam, és azt figyeltem, ahogy a fiúm egy
generátort macerál. Nem tudom, hogy történt. Valami létező vagy hiányzó
parkolóhelyek tehettek róla, úgy rémlik, de az egész olyan ködös és
zavaros már a fejemben. És az a legijesztőbb, hogy a végén eldöntöttem,
hogy ez így jobb is nekem, mert a generátoroktól nem félek, ellentétben
a fodrászokkal (mármint én félek a fodrászoktól, nem a fodrászok a
generátoroktól).

Szóval nagyon, nagyon örülök, hogy jóban vagyok a fiúmmal, és így csak
olyanok történnek velem, hogy Cora helyett a TESCOba megyünk, nem pedig
olyanok, hogy mondjuk tejbegrízt eszem.