Szóval én szeretem magam empatikusnak és liberálisnak tudni
(természetesen csak annyira, hogy ez ne akadályozzon meg majd a fél
világ lebombázásában, és a másik fél világ rabszolgasorba döntésében,
may the right time come), és nagyon fontosnak tartom a toleranciát, úgy
is, mint a demokrácia tartópillérét, de azért mindennek van határa, és
a tolerancia esetében ez a határ ott húzódik, ahol a szabad önkifejezés
durván és szélsőségesen beleütközik a jóízlésbe (már ha szabad nekem,
aki birtokolok egy rózsa
mályvaszínű nadrágot és több Meat Loaf CD-t is, ezt a kifejezést
használnom). Mert ugye szemem se rebben, ha csonkított holttestek
képeit tolja az arcomba a média, egy legyintéssel elintézek mindenfajta
neonáci vagy scientológus propagandát, a spammereket is simán életben
hagynám az összes ujjuk steril, humánus körülmények között történő
leválasztása után, még fideszesekkel és katolikusokkal is lazán képes
vagyok egy levegőt szívni (ami már-már Gandhihoz és Steven Seagalhoz
tesz engem hasonlatossá tűrőképesség tekintetében), és mégis van
olyasmi, amitől a képernyőhöz szegez az iszony, és én csak ülök ott,
megszólalni sem tudván, az arcomra fagyott pofámmal, védtelenül és
kiszolgáltatottan.

Ez pedig a következő, nagy nyilvánosság elé tárt belső monológ volt egy levelezési listáról:

És akkor az lett, hogy másnap lett, új reményekkel terhes hajnal, egy
olyan, amikor még a sarki közért mísz pénztárosa is levetette
lárva-ábrázatát, és emberi gesztust gyakorolt felém, amennyiben nem
morgott a bajsza alatt nyelveken miközben beütötte a tételeimet, és én
már kezdtem azt hinni, hogy az egész csak rossz álom volt, és tovább
lehet lépni. De akkor, pont  a legsebezhetőbb napszakomban (reggel
10 előtt), újra támadott (hangsúlyoznám, egy felnőtt, felelős, hosszú
évek óta listatag polgártársunkról van szó):

A konklúzió e módon történő levonásánál már erőm se volt a filter beállításához, csak artikulálatlanul hörögtem a halál, halál szavakat. Az ilyenek fognak majd nagyon csodálkozni, amikor kimászom a tévéjükből.