Tiszta punny itt az egész mindenség, ahogy a költő mondaná, álmos
tekintetek a monitorokra fixálódva, úgyhogy életetet kívánván verni a
társulatba, reggel bejelentettem, hogy nekem nem is volt karácsonyfám.
Sajnos nem keltettem komolyabb megütközést, a logisztika megegyezett
abban, hogy amúgy is én képviselem itt egy személyben a bölcsész
vonalat a fordítósággal, meg képes vagyok egy színbe öltözködni, a
zoknit is beleértve, és ismeretlen nyelven írt könyveket olvasok (vagy
legalábbis lóbálok állandóan a kezemben*, pontosítottak), és az
ilyenektől minden kitelik. Úgyhogy akkor kimentem a konyhába, és a
halott csecsemős vicceimmel egységbe kovácsoltam (ellenem) a
kisgyermekek megfelelő fekvési helyzetéről vitázó raktárosokat és
sofőröket, majd nemrégiben felhívtam a főnökömet azzal, hogy én tudom
ám, hogy ő illegálisan magánál tartja a Bea vonalzóját, és ha ez a
helyzet nem változik, akkor ne lepődjön meg, ha hamarosan rút pletyka
üti fel fejét az irodában. – Úgy érted, mindenkinek elmondod, hogy én a
Bea vonalzójára gerjedek? – kérdezett vissza, mély emberismeretről téve
tanúságot, és ígéretet tett a javak igazságosabb elosztására, tiszta
sarlókalapács volt az ő hangja. Mivel úgy éreztem, hogy ezekkel
leróttam a társadalom felé irányuló tartozásom egy részét, utána
dolgoztam is, meg blogokat olvastam, meg megnéztem, hogy hányas a
mellem (ma direkt ezért vettem fel melltartót, hogy megnézhessem, és ha
egyesek azzal akarnának jönni, hogy egyszerűbb lett volna otthon
megnézni, arra csak annyit mondok, hogy akkor nyissák ki ők a szemem
hajnali hétkor), úgyhogy ez a nap se volt hiába.

* Ez azért van, mert sokkal egyszerűbb benntartani az
ujjamat a megfelelő két lap között, mint könyvjelzőt keresni.