A fiúmra meg, úgy tűnik, nagyon rossz hatással van a tél meg a
bezártság, és elfojtott energiáit rajtam éli ki, konkrétan fizikálisan.
Tegnap például majdnem lapátra tett, de nagyon erősen csimpaszkodtam a
díványba, aztán meg belé, úgyhogy végül visszatette a lapátot a
helyére, ezzel 1:1-re egyenlítettem, mert hétvégén végül tényleg
hozzáérintett a plafonhoz. Az úgy volt, hogy a Lostok között valahol
felpattant, és kirángatott engem is az ágyból, és azt mondta, hogy ha
feldob engem és én is ugrok közben, akkor biztos meg tudom érinteni a
plafont, és akkor jött az, hogy én az összes kéz- és lábujjammal
kapaszkodtam a parkettába, meg az asztalba, meg mindenbe, és a
vihogástól könnyes szemmel azt visítoztam, hogy nem akarok lezuhanni a
plafonról, ő meg dobált közben felfelé, és azt ismételgette, hogy ne
dumáljak, ugorjak már. És ezt az első menetet én nyertem ugyan meg, és
utána is jó ideig sikerült időben megkapaszkodnom valamibe, vagy
egyszerűen a födre vetnem magam, amikor láttam, hogy kigyullad a
szemében az a bizonyos fény (ez egyébként vicces helyzetkomikumokat
eredményezett), de végül is egyrészt megtörte az ellenállásomat azzal,
hogy a nyuszi is fel mer ugrani a plafonhoz, másrészt meg erőszakkal a
nyakába vett (ezt tudom, hogy nem könnyű elképzelni, de így volt), és
addig ugrándozott velem a nyakában, amíg meg nem fogtam a plafont.

Tegnap meg arra ébredtem (kora este bealudtam valamiért), hogy néz az
arcomba, majd látván, hogy kinyitom az (egyik) szememet, felderül, és
azt mondja, hogy menjünk. Én visszakérdeztem, hogy hova, mire azt
felelte, hogy szaladgáljunk le és föl a lépcsőn, vagy valami. Aztán
persze kiderült, hogy csak éhes volt (a belső szenzorait be kéne lassan
állítani), mindenesetre egy komplett háztartást el lehetne látni róla
árammal, én meg egyre inkább játékszernek érzem magam.

Persze ez jó. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy valahogy túl keveset dobálnak engem.