Tegnap este vérfagyasztó hideg volt. Ez jól jött, mert a zsebem tele
volt vérrel. A történetben szerepelne még egy zsebbe hanyagul bevágott
körömolló is, ha hagynám, de itt most megálljt parancsolok az
extrovertáltabbik énemnek, és a mocskos részleteket ki-ki fantáziájára
bízom.

Volt még gyors, de hatásos sörözés is jóhaversággal (én szeretem,
amikor nincs időm a barátaimra – ha valami baj van, akkor hirtelen túl
sok időm lesz mindig, a másodpercek is órákba telnek), akivel
megállapodtunk, hogy a Lost legütősebb mondata az and we saved the world together for awhile, and that was lovely
volt (ő ugyan nem látta a kérdéses opuszt, de nem ellenkezett), és
öregszünk, hitelek, autók, ilyenek, egészen beleőszültünk a dologba,
aztán hazavonszoltam megfáradt, vénülő testemet, konstatáltam, hogy a
nem használt nevem napja idén is péntek 13-ra esik, otthon pánikoltam
egy kicsit, hogy soha nem fogom tudni megnézni az összes filmet,
úgyhogy letöröltem hatot, ettől megnyugodtam, és elalvásig
továbbfestettem a fiókos hogyhívjákot (nyugdíjazásig megvan a
programom).

Unalmas, egyhangú az életem mostanában. Ilyennek szeretem.