És tegnap végre rendesen kisütött a nap, amitől én rögtön átváltottam a
mániás szakaszba, és miközben antik kék és terrakotta színűre festettem
a kis fiókos izé
összes fiókját, melyeket a fiúm szegelt össze az ő
kezével (a monoton, egyhangú tevékenységek különböző válfajait
preferáljuk), megalkottam magamban az időutazási elméletem eddigi
legcsiszoltabb változatát*.

Szóval az nem ám úgy van, hogy csak oda vagyunk gombostűzve az idő
szövedékébe, és elvben ide-oda ugrálhatnánk rajta kedvünk szerint, ha
értenénk a módját, hanem az idő mintegy anyagában mintás velünk. Ha úgy
fogjuk fel, mint negyedik dimenziót, akkor az egy olyan kivetülés,
aminek egyszerre csak egy szeletének vagyunk tudatában (persze
valamennyire “emlékszünk” a múltra is, meg extrapolálhatjuk a jövőt is,
a távolsággal exponenciálisan csökkenő pontossági valószínűséggel),
ugyanakkor folyamatos időutazáson veszünk részt, ahogy telik. Ezt kb
ahhoz lehetne hasonlítani (redukálva a dimenziókat), mintha
folyamatosan változna, hogy most éppen két talpszelet vagyunk, vagy
máj, epe és némi belsőség, stb, de soha nem lehetnénk egyszerre az
egész. Tehát az időutazás egyetlen módja az lenne, ha kedvünk szerint
tudnánk változtatni, hogy most éppen az ötéves énünk vagyunk (abban a
korban, abban a környezetben), vagy az ötvenéves, és egyszerre lennénk
tudatában az egésznek. És a születésünk előtti, vagy a halálunk utáni
időszakokhoz természetesen hozzá nem tudnánk nyúlni, mert az olyan
lenne, mintha teszem azt, a bal tüdőm azt mondaná, hogy ő most egy
ideig Timbuktuban szeretne létezni, nélkülem.

Ez persze elég predesztinációsan hangzik (én nem hiszek az eleve
elrendelésben, viszont tudom, hogy működik (és erre előbb-utóbb a
kvantumosok is rá fognak jönni, sajnos én mindig megelőzöm a koromat),
bár nem tetszik az ötlet), viszont rengeteg párhuzamos idő-dimenzió
létezik valószínűleg (mint ahogy pl rengeteg párhuzamos x tengelyt is
fel lehet rajzolni), ezeket nevezik az advanced fizikusok és a Star
Trek rajongók párhuzamos univerzumoknak.

Lényeg, ami lényeg, amíg tart a lendületem, bele szándékozom tanulni a
párhuzamos univerzumok közötti átjárás művészetébe, vagy legalább
megpróbálok dolgokat emelgetni, anélkül, hogy hozzájuk érnék, végső
esetben átfestek még egy fiókos baszt, ezúttal inverz színekkel.

* Ebben valószínűleg az is inspirált, hogy a hétvégén
már harmadszor néztük/hallgattuk végig a Buffy musicalt, a fiúm ezúttal
úgy pozícionálta entestét és a notebookot, hogy én nagyjából a kettő
közé essek ott az ebédlő kövén fetrengve a festékek között. Nem szeret
túlságosan szem elől veszíteni.