Tegnap késő délután oka kerekedvén elkezdtem mesélni* a fiúmnak az
emberiséget, az én szemszögemből, mármint hogy hogy állok hozzá. Mivel
nem szeretem túlbonyolítani az ilyesmit, mondtam, hogy igazából két
részre szoktam osztani az embereket, az egyik rész az, akikkel szóba
állok, mondhatni, beszélgetni szoktam, meg ilyenek. A másik pedig…
– …aki csodál téged – fejezte be a mondatot helyettem.

Szeretem, hogy ismer.

* Nem mintha nagyon magyarázni kéne neki engem, tök
simán olvas a gondolataimban, és most nem olyan gondolatokról beszélek,
hogy “hmm, lassan ideje volna ebédelni”, hanem olyanokról, mint hogy
“hmm, egy föld alatti házban lehetne ilyen ablakkeretbe rakott
lcd-képernyőket rakni a falra, és ha minden nap más lemez lenne betéve,
akkor minden nap más bolygón lehetne élni, és amikor gyerekek jönnek,
akkor be lehetne vetni a szörnyek-az-ablaknál-szimatolnak felvételt,
mert ők még tudják értékelni az ilyesmit, és különben is gonoszak
vagyunk”, szóval ezt is simán kitalálta, nekem csak annyi verbális
kontribúcióval kellett hozzájárulnom, hogy “…és amikor gyerekek”.
Tőle egész megszokott dolog már az a megjegyzés, hogy ja, ezt te gondoltad.