Tegnap azért egy kicsit meglepődtem, amikor a saját pasim (akinek,
ugye, szerződésünk szerint nincsen más dolga velem kapcsolatban,
minthogy csodáljon engem, hol némán, hol szavakba öntve) azt mondta
nekem kedvesen és a kezemet szorongatva, hogy én olyan kis butus
vagyok. Te jó ég, gondoltam magamban (konkrétan ezt, bár gondolhattam
volna a heideggeri filozófiára is, vagy legalább rádiócsillagászatra,
szóval reakciómmal mintegy bizonyítottam az állítását), azt az utolsó
postot talán mégsem kellett volna, abból valószínűleg felvilágosodott,
és arra következtetett, hogy valami végtelenül mély intellektuális
szakadék tátong közöttünk, aminek a másik partjáról azért még megpróbál
átkiabálni, hátha, de ebből az következik, hogy egyre kevesebbet fog
velem beszélgetni, és valószínűleg hamarosan elhagy egy
intellektuálisabb óvodásért, és én magamra maradok egy halom
plüssállattal, meg a Pratchettekkel. Aztán arra gondoltam (ugyanis nem
tudok általában túl sokáig egy témára koncentrálni), hogy a Johnny and
the Bombban vajon úgy oldják-e meg az időutazást