Arra például tök jók ezek a háromnapos munkaszüneti ünnepek, hogy időt
szakítsunk mindarra, amire a hétköznapok rohanásában sajnáljuk. Én
például végre érdemében áldoztam az ablakban állandóan idegesítően
burukkoló galamb becserkészésére és halálra rémítésére. Nem volt
könnyű, mert ezek mindenfelé látnak egyszerre, de emulálva a Jelekben
szereplő földönkívüliek hektikus mozgásvilágát és a háttérbeolvadási
képességét (ez utóbbit kifejezetten nehéz volt, mert rózsaszín melegítőben
karácsonyoztam, de mentális síkra tereltem a kihívást, ott pedig otthon
vagyok – úgy gondolkoztam, ha én elhiszem magamról, hogy láthatatlan
vagyok, akkor a galamb is elhiszi rólam) végül sikeresen
megközelítettem a madarat, és megkocogtattam a feje mellett az üveget.
Sajnos a hatás elmaradt a várttól, de ez a galamb sara, én megtettem
minden tőlem telhetőt.
Élelmezésügyileg amúgy olyan living on the edge jelleggel vettünk egy
csomag felvágottat meg két joghurtot meg kenyeret szombat reggel
(ignorance is bliss), aztán be is igazolódott az engem mostanában
leginkább foglalkoztató sejtés, miszerint mások azért főznek
karácsonykor, hogy nekem ne kelljen. Viszont a hűtőmet már nem
jégtelenítik mások karácsonykor sem, úgyhogy azt nekünk kellett, még
szerencse, hogy ez a háztartási teendők élvezetesebb kategóriájába
tartozik, mint minden olyasmi, aminek a keretében nagykéssel lehet
nekiesni valaminek. Időm nagy részét amúgy az új számitógépem által a
monitoron megjelenített letöltési csíkok bámulásával töltöttem (a
sávszélességről annyit, hogy időnként minden különösebb megbánás nélkül
megnézetlenül töröltem cédényi fájlokat közvetlenül a leérkezésük után,
csak mert időközben meggondoltam magam), de azért foglalkoztam a
fotóművészi referenciaanyagom kibővítésével is, például egyéni
meglátásról tanúskodó sorozatot készítettem arról, amikor a pasim
(minden különösebb indoklás nélkül) belebújt egy kartondobozba, amibe
egyikünk szerint sem kellett volna beleférnie.
Ennek köszönhetően most van egy képem egy bezárt dobozról, amit különösen kedvelek.
