A rendszergazdával már napok óta tart ez az ajándékozás/nem ajándékozás
vitánk, konkrétan kedd éjjel óta, amikor mamusszal és pamut
fürdőköpennyel álcázva – egyéb alkalmakkor szimpatikus – megjelenésemet
rohangáltam vele fel és alá a tároló és a kommuna között (hajlok arra
egyébként, hogy előbb-utóbb a ház összes lakóhelyiségét mi fogjuk
birtokba venni, már csak 98 maradt a 101-ből), és a szekrény- illetve
kanapéhely méricskélése közben mintegy társalgás jelleggel szóba hoztam
azt, hogy valakinek most találtam volna tutijó ajándékot, ha lennénk
olyan viszonyban, hogy ajándékot kéne venni, mire a rendszergazda
rámförmedt, hogy én ne legyek senkivel olyan viszonyban, mert
karácsonykor ajándékozni gáz. Namármost én értem, hogy ez valahol
emelkedettebb hozzáállás annál, hogy karácsonykor ajándékozni kötelező,
de én már erről a lóoldalról is egyensúlyi helyzetbe lendültem, ahol
fenntartom magamnak a jogot, hogy az év bármelyik napján, beleértve a
karácsonyt is, bárkit megajándékozzak, ha úri kedvem úgy tartja. Mert,
kérdem én, ha július 9-én képes vagyok szeretteimet kedves, ámbár nem
feltétlenül szükséges dolgokkal meglepni, akkor miért pont december
24-én fogjam vissza magam? Úgyis csak akkor veszek bárkinek bármit, ha
valami olyasmi jön szembe, nem kényszerből, akkor meg már hadd legyek
úgy kúl, hogy nem mintegy oda sem figyelve, állampolgári jogon, na.

Álláspontom támadhatatlanságáról a rendszergazdát egyelőre nem sikerült
meggyőzni, de lehet, hogy nagyon gonosz leszek és Lindt csokit veszek
neki karácsonyra, és attól kognitív disszonancia lép majd fel az ő
fejében, integer divided by zero, és meg se fog tudni szólalni. Gyűjtöm
ezeket a pillanatokat.