Amúgy a szörcsögős szakaszból átléptem a hörgősbe, a pasim meg
átmenetileg visszaesett, majd a táplálkozási (vagy a
gyógyszerfogyasztási, ez nem tisztázott) görbéjének függvényében megint
felszáguldott a bioritmusa, vagy mije, mindenesetre viháncolt,
rajzfilmállat-hangokat produkált, és mesélt nekem történeteket. A
múltkor egyébként kérdeztem tőle, hogy vannak-e olyan hegymászós
sztorik is, amik nem arról szólnak, hogy valaki évekig megfagyva lóg egy
falon, amíg le nem lövi onnan egy mesterlövész, vagy meghal mentés
közben, vagy elégetik az összes tiszta ruháját kegyeletből, mire törött
lábbal visszavonszolja magát a táborba, hanem arról, hogy emberek
felmennek, körülnéznek, lejönnek, örülnek. Azt mondta, nincsenek, és
tegnap elmesélte az arcamputációs történetet is. Azt is mondta, hogy
próbál nekem kedvet csinálni (gondolom azért hangsúlyozta, hogy
észrevegyem). Meg azt is mondta, hogy nagy veszélyben volt a
plüsspatkány délután, mert erős késztetés érzett, hogy megölje, lenyúzza
a bőrét, és kikészítse ilyen kandalló előtti kiterítősnek, de aztán
mégsem. Én meg mondtam, hogy ahhoz vegyünk inkább egy eleve döglött
plüsspatkányt. Aztán áttértünk a Mersenne-prímekre, de szerintem
akkor már aludtam.

Lehet, hogy le kéne állnia az Advilról.