Megnéztük ám tegnap a versionnel a gorillás flmet, amúgy – kicsit
elcsúszott – világpremier jelleggel is, ugyanakkor sajnos magyar
szinkronnal. A version – gondolom nem véletlenül – csak akkor mondta
meg, hogy ez három óra lesz, amikor már mentek a reklámok, és én
halványan azért eltűnődtem, hogy biztosan akarok-e három órán keresztül
egy óriási majmot bámulni, de akkor már egyrészt mindegy volt, másrészt
a majmon kívül voltak a filmben (1) zombik, (2) dinoszauruszok, (3)
óriási rovarok (4) óriási, fogas férgek. A legdurvább a rovaros rész
volt, ott nekem is megállt a békás gumicukor a számban, és a version is
megjegyezte film után, hogy mindketten láttunk ugyan egy csomó horrort,
meg szeretjük is őket, de azért a rovarok egy kicsit erősek voltak. A
cselekmény egyébként ott kulminálódott (számomra), ahol a King Kong, a
női asszony, és két vagy három T-Rex próbálták kinyírni egymást
liánokon himbálózva, burleszkes elemekkel tarkítva mozgáskultúrájukat.
Szeretem, ha valaki nem fél túlzásba vinni a szürreális nüanszokat. A
film utolsó félóráját viszont két percbe sűríthették volna, az csak
arról szólt, hogy a majom fájdalmasan néz, és közben lövik.

Naomi Watts tényleg helyes, bár nekem a Mulholland Drive-ban jobban
bejött, ott is inkább a vége felé, kisírt arccal, durcásan. Viszont azt
az emblematikus mondatot, amit beleerőltettek ebbe is, hogy a szépség
ölte meg a szörnyeteget, nem a repülők, na azt a felelősség
lelkiismeretlen elhárításának tartom, vagy legalább több Dawkinst
olvashattak volna a szövegírók, mindenesetre nincs mindennek értelme,
ami jól hangzik.