Az elmúlt huszonnégy órában rengeteg alkalmam nyílt a türelem erényének
gyakorlására, például a szüleimmel szemben, akik a náluk található
gépről letöröltek dolgokat. Nem mindent, csupán a c partíció azon
elemeit, amiktől működött az eszköz. Amikor magyarázatot kértem, azt
mondták, túl kevés szabad hely volt a gépen (ezért a 84 GB-ot
megnövelték 84,6 GB-ra). Csak azért nem mondtam nekik csúnya dolgokat,
mert minden energiámat lefoglalta, hogy minél előbb internetet
csináljak, de közben végig éreztem, hogy ők tulajdonképpen visszaélnek
a függőségemmel.

A másik ilyen a titkárnő. Őt egyébként már egész megszerettem, mert
alapvetően nem beszél, viszont fél tőlem, és folyamatosan az arcára van
fagyva a mosoly. Ma viszont egy új, sátáni oldalát mutatta: én éppen az
aktuális mp3 lejátszó legizgalmasabb oldalához értem, ahol a
rádiófelvételről készítéséről volt szó, amikor odaállt elém, és
elkezdett bámulni. Ezt mondjuk szokta csinálni, és már rájöttem, hogy
ilyenkor nem némán csodál, hanem akar tőlem valamit, csak bátorítás
kell neki, úgyhogy megkérdeztem tőle, mi a helyzet. Azt mondta, a
t-mobilnál géphang vette fel. Mondtam, van ilyen, nyomkodjon addig,
amíg élő ember nem szól bele. Akkor elment nyomkodni, viszont
visszajött minden egyes menüponttal, hogy most mi legyen. Én közben
meggyűlöltem a rádiófelvételt, és kikapcsolódásként beleolvastam egy
kis buffyt (aztán majd csodálkoznak a felhasználók a verekedős
jeleneteken a használatikban), úgyhogy ez a magatartásforma
hatványozottan irritált, neheztelésem kifejezéséül ma nem is kérdeztem
semmit a közelgő esküvőjéről.

Aztán később az ebédrendeléssel is eljátszotta ugyanezt (mi a
telefonszámunk, kiömlött – mit csináljon, melyik a penne, stb). Ehhez
képest P. Győző, aki már tizennyolcadszor telefonál nekünk, hogy nem
kapott meg egy használatit, amit háromszor feladtunk már neki ajánlva
(nem mintha kötelességünk lenne, nem tőlünk vásárolta a lejátszóját),
egész szimpatikus színben tűnt fel, vagy le voltam fárasztva,
mindenesetre olyan kedves voltam vele, hogy a végén ő kért elnézést,
meg kellemes ünnepeket kívánt, meg minden. A kedvességemmel egész népcsoportokat lehetne kiirtani. Szerintem most feladok neki
egy üres borítékot ajánlva, mintegy csőbehúzást kísérelve meg.

Ja, és a kedvenc bloggerem abbahagyta, mert állítólag élete lett, vagy
mi, és itt dőlt ki a bili, szakadt el a cérna, I’m not gonna be nice
any more ((c) Ross): nem linkelem be ebbe a bejegyzésbe.