Egyébként meg, bár amúgy is sok dologra büszke lehetek az életben (a
hétvégén például kiderült, hogy többek között kenyeret is tökéletesen
vajazok, ezt eddig nem sokan vették észre, az emberek mintegy csukott
szemmel járnak-kelnek a világban), az egyik legfigyelemreméltóbb
eredményemnek azt tekinthetem, hogy sikerült elérnem, hogy a
rendszergazda szava elakadjon, és már annyira ne találjon megfelelő
terminológiát a pofátlanságom és alapvető viselkedésbeli hiányosságaim
felett érzett felháborodása kifejezésére, hogy inkább hagyja a fenébe
az egészet.

Az történt ugyanis, hogy sikerült végre normális nadrágot vennie a
boltban, és megkért – pár hete, vagy hónapja -, hogy varrjam fel a
szárát, én beleegyeztem, és elhelyeztem a kívánt beavatkozás alanyát a
varrógép környékén. A közelmúltban azonban valószínűleg nyomasztani
kezdett a felvarratlan szárú nadrág látványa okozta
lelkiismeretfurdalás (mint azt a rendszergazda rekonstruálta), annyira
ugyan még nem, hogy nekiálljak megcsinálni, annyira viszont már igen,
hogy ne akarjam látni a gatyát, úgyhogy fogtam, és bevágtam az egyik
ajtós szekrénybe. Ahol – mint az kénytelen voltam észrevenni – volt már
egy pontosan ugyanolyan nadrág, ami fél éve egy ezzel pontról pontra
megegyező történet főszereplője volt.

Na és amikor ezt bevallottam, akkor történt, hogy nem bírt mit mondani.