Az a felháborító dolog történt, hogy ma dolgoznom kellett a munkahelyemen, és még blogolni sem volt időm.

Pedig eszembe jutott például, hogy péntek este volt egy olyan rész,
amikor én ültem az ágyon, és azon merengtem, hogy mennyire utálom az
ilyen emocionálisan megterhelő objektumokat, mint például az utolsó
darab marcipán a dobozban. És akkor szombat reggel is (és nem még mindig)
ott ültem az ágy szélén, és ő azt mondta, hogy hozzunk szabályokat, és
én akkor megijedtem, de hősiesen megkérdeztem, hogy milyen szabályokat,
és ő azt mondta, hogy legyen az a szabály, hogy bárki megeheti az
utolsó darab akármit minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül. És
én akkor a nyakába ugrottam, és nagyon szerettem, majd önfeláldozóan és engedelmesen
megettem az utolsó darab marcipánt.

Ma meg ismét felülemelkedtem magamon: bárhogy is sikoltozott a
kispolgáribb énem, bátran és hősiesen vettem három olyan combfixet is,
amik egyenként többe kerültek, mint a rajtam lévő pulóver. Ezért a
tettért fagylalttal jutalmaztam magam. A felbontatlan csipkés
combfixeim száma ezzel négyről hétre emelkedett.

A megvilágosodás felé vezető utam többi küzdelmes állomásáról majd holnap.