A titkárnő eddig borzasztóan jól tűri azt, ahogy (a) hosszú időkön
keresztül csattogtatom a tollamat az egyik kezemmel, miközben a
másikkal telefonálok, (b) hosszú időkön keresztül dobolok ritmusokat a
körmömmel az asztal alján, miközben tekintetem egy, valahol méterekre a
háta mögött lévő pontra fókuszál, (c) szinte mindig pörgetem a
pendrájvomat az ő zsinórján, miközben hozzá beszélek*, ami akár napi
10-15 mondatot is magába foglalhat (ezek némelyike bővített). Aztán
lehet, hogy ő az az elrakós típus, aki gyűjtögeti a sérelmeket, aztán
egyszer csak a nyakamba zúdítja az összeset, én meg csak állok ott
döbbenten és értetlenül.

A Beával meg pont a legrosszabbkor fordult roppant harmónikusra és
kiegyensúlyozottra a viszonyunk. A Bea például egyáltalán nem hülye,
viszont van annyira nehéz eset kommunikációilag és nyávogásilag, mint
én. A mi kapcsolatunk nekünk azzal indult, hogy küldött nekem egy
levelet, miszerint ők utálták egymást az elődömmel, de majd megpróbál
velem jó viszonyban lenni (itt már tudtam, hogy nehéz menet lesz), én
viszont pár nappal később kifejtettem neki, hogy a vízöntők legfőbb
jellemzője, hogy annyira hisznek az egyenlőségben, hogy erőszakkal
lerángatnak mindenkit, aki egy fejjel is kiemelkedik a tömegből, mire ő
szólt, hogy ő vízöntő. Én derűs arccal azt feleltem, hogy tudom. Ez a
társalgás véletlenül alakult így. Ezek után a kemény felütések után
viszont szépen lassan, lépésről lépésre egymásra találtunk a közös
ismerőseink rosszindulatú fikázása, mint kölcsönös érdeklődési kör
kapcsán, és jó viszonyunkat olyan cselekedetek erősítették meg az idők
során, mint például hogy én hoztam neki kúlságos ceruzahegyezőt
(körhintamintás dobozzal), ő meg kölcsönadta a hősugárzóját.

És a katasztrófát, akárcsak a Titanic esetében, semmi nem jelezte
előre, olyanokat mondott nekem, hogy eddig ő nem mert miniszoknyát
lapossarkú félcipővel, de rajtam látva nem is olyan gáz, úgyhogy lehet,
hogy ő is, én meg részben rehabilitáltam a vízöntőket, de legalábbis
elismertem, hogy egyes egyedeik esetleg képesek lehetnek a tudatosság
magasabb szintjének elérésére, szóval csak úgy tombolt körülöttünk a jó
csí, amikor erre alapozva a Bea – megjegyzem, teljesen jogosan –
visszakérte a hősugárzóját. Mert hogy fázik. Én meg, rokonszenvemtől
vezérelve, szó nélkül visszaadtam, ahelyett, hogy fojtott hangon
bérgyilkosokkal konzultáltam volna a céges vonalon.

Végül azért megoldottam a helyzetet, leugrándoztam a raktárba, ahol is
kilátásba helyeztem, hogy tüdővészt kapok és egyáltalán, és akkor a
raktárosok felugrándoztak hozzám egy saját hősugárzóval, de arra a húsz
percre azért mindig úgy fogok visszaemlékezni, mint életem egyik
legkeményebb időszakára.

* Mármint a titkárnőhöz. Amikor a pendrájvhoz beszélek, akkor nem pörgetem, hogy tudjon figyelni.