Megjött a rendszergazda Németországból, mert ott volt. Hozott autót.
Többet, mint amennyit vitt. Amikor utoljára láttuk egymást, az pont
annyi ideig tartott, amennyi alatt kifejthette, hogy a sapkám egyrészt
baromira nem ilyen fejet kíván, mint az enyém, másrészt egy
bölcsészhallgató intellektuális debilitása és végtelenül alacsony
önértékelése ordít róla, úgyhogy akkor kifordultam az ajtón, enni se
kértem, féltem, hogy túlságosan belelovallja magát a dologba, és
annyira felmegy a vérnyomása, amennyire az ő korában már veszélyes.
Aztán elutazott, és engem napokig nem csesztetett senki, pislákolt is
bennem valami tompa hiányérzet. Mondjuk kedden volt egy ordítozós
telefonhívásom, de az nem ő volt, hanem a vp, és nem én ordítoztam,
hanem a vp, a munkahelyi vonalamon, minősíthetetlen hangnemben,
személyeskedve, pedig többször megemlítettem neki közben, hogy nem
óhajtom folytatni ezt a beszélgetést, és az utolsó ilyen után oda is
basztam a kagylót a helyére (félreértések elkerülése végett: nem
leraktam). Úgy gondolom, a személyiségem fejlődésének igen komoly
előrehaladását mutatja az, hogy képes vagyok azért dolgokon időnként
felháborodni, a rendszergazda szerint viszont viktimológiai eset
vagyok, amiért húsz percen keresztül tűrök. Szerintem meg az bizonyítja
a viktimológiai esetségemet, hogy egyáltalán szóba állok vele, de be
kell valljam, végtelenül szórakoztat a hozzám képest teljesen
ellentétes hozzáállása a dolgokhoz. Valószínűleg ezért nem veszekszünk
mi soha, a veszekedéshez mindig kell valami közös platform.