Ami a magánéletiségem közéleti aspektusait illeti, az
ágyambanalvóssal a múlt hét szerdán hiszti, vasárnap szakítottam vele,
csütörtökön ő is szakított velem, így múlik el. Ez persze most kegyetlen
és felszínes hozzáállásnak tűnhet, de lehet, hogy mindenki így jár a
legjobban, elvégre mint az utóbbi napokban kiderült, a velem nem járás
tudata kimondottan gyógyító hatású. Legalábbis a fiú újból és újból
lenyugszik a mágikus mondat elhangzása után, miszerint ne hisztizz, nem járunk. A ne hisztizz önmagában soha nem működött, mi több, olaj volt a tűzre, most viszont ha azt mondom, hogy görény, és erre ő bepánikol, akkor a ne hisztizz, nem járunk-ra
szélsebesen lecsillapodik, ugyanígy, ha közlöm vele, hogy későn érek
haza, vagy ha éppen az egzisztenciája miatt aggódik. Ajánlom az
általános pszichoterápia részévé tenni ennek közlését, bár a fiú nem
biztos, hogy etalon, mert diagnózisom szerint ő nem egyszerűen mániás
depressziós, hanem pszichodrámában szenved, továbbá erősen paranoid.
Mióta nem járunk egyébként, a helyembe a hűtőszekrénye lépett, mint
múzsa és ellenségkép, ennek bizonyságául kaptam tőle a napokban a
következő gyöngyszemet:

Hyttö
írta: a fiú

Anyád, a white good, ki életet beléd.
        Meggondolatlanul. Lehelt.
Két csillagod – briganti, csepegő lepedék, lepedőre pecsét,
        ingó-bingó, porbafingó love-motel, bónuszként
        pacsuli, pí per e szappanod, semennyi ráció,
        talán ha némi Candida.
Refrigerálj hát, ha jól esik, de csendben, mert
        kikúrlak az ablakon s a vasbeton a csattanást majd
        élvezi. Még a járdai hőguta-hólyagok is e pukkanó-
        fólia fílingért híznak kövérre, látva hogy villanó
        fehéred cikázva szántja a légeget, majd szétesik.
Szegény édesanyám beteg, te meg baszódj meg! Cigány, ez a
        hűtőm, tessék, ingyen, csak ne lássam, de főleg
        ne halljam, hogy hörög. Szemernyi hűvösért
        cserébe dobhártyán dübörög.

…

Azóta itt élsz tovább, bennem
– fényképed a Szaratovra tettem.